Az olaj alkonya

2009. szeptember 09. szerda - 00:00 /
  •    

Kifogyóban vannak az olcsón kitermelhető kőolajkészletek. A jövő olaja drágább lesz. A megújuló energiákra való átállás nemcsak ökológiailag előnyös, létszükséglet is egyben.

A világ teljes olajfogyasztásának „csak" 45-55 százalékáért felel a járművek tankjának feltöltése. Ipari civilizációnk tárgykultúrája, eszközkészlete is teljesen ráépült az olajra: ebből készülnek a plasztikzacskók, a műanyag flakonok, az elektronikai készülékek külső borítása, a festékek, a rovarirtók, a műtrágyák és még sorolhatnánk. A leginkább „karbonintenzív" szektor az agráripar: minden egyes ételkalória előállításához 10 „szénhidrogén-kalóriát" fogyasztanak el a termelés során.

Túl a csúcson

Eleinte könnyebb és olcsóbb a kitermelés, mert az olajat a lenti gáznyomás sajtolja a felszínre. A kitermelés miatt azonban csökken a nyomás, amit víz mélybe juttatásával helyettesítenek. Ezzel hígul az olajmező tartalma, a hozam fokozatosan csökken, rendszerint igen gyorsan. Amikor a vízhányad eléri a 70-80 százalékot, a mező összeomlik. Ez az úgynevezett „olajhozamcsúcs" fizikai magyarázata.

Mindennapi olajunk
A világ jelenleg naponta 84 millió hordó (13,35 milliárd liter) olajat használ fel. Ebből az Egyesült Államok 18,5 (más forrás szerint 20) millió, Kína 8,5 millió hordót (2000-ben ez még napi 4,8 millió volt), vagyis a világ olajfogyasztásának 32,1 (33,9) százaléka e két országban összpontosul. Egy átlagos amerikai termékvásárlásaival 22 hordó olajat fogyaszt el évente, míg egy kínai 2,4 hordót.

1956-ban a Shell geofizikusa, M. King Hubbert – munkaadója figyelmeztetése ellenére – előállt az olajcsúcsteóriával: részletes számítások alapján az Egyesült Államok olajkitermelésének tetőzését az 1965-1970 körüli időszakra becsülte. A köztudatba mégsem ivódott bele a felismerés, hogy a fosszilis gazdaság órái meg vannak számlálva. Pedig a tudományos konszenzus nagyjából megvan a kérdésben, a média fősodra is befogadta, politikai körökben Bill Clinton személyében talált hívőre a teória.

A ’80-as években az OPEC az olajtartalékokhoz szabta a termelési kvótát. A hat legfőbb OPEC-állam – Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok, Irak, Irán, Kuvait, Venezuela – hirtelen 300 milliárd hordóval növelte becslését, országonként 50-200 százalékkal nőttek az értékek. A kartell ezeket „becsszóra" elfogadta, és sosem auditálta. Az olajcégek pedig partnerek a lódításban, mert az növekedési távlatokat ígér, és növeli a vállalat értékét (a Shell időközben többször kényszerült állítólagos tartalékai nyilvános leminősítésére).

A 30-40 évre elegendő olajkészlet mítosza tehát aligha tényszerű. A hozamcsökkenés mára világméretű lett. A Föld 800 leggazdagabb olajmezőjén 4,5 százalékos átlaggal apad a hozam, állítja a Cambridge Energy Research Associates. Az International Energy Agency (IEA) 5,1 százalékos csökkenést jelentett 2008-ban. Ami a jövőt illeti: a globális össztermelés 60 százalékát adó 811 legnagyobb olajmezőről gyűjtött adatok alapján az éves termeléscsökkenésről szóló becslését 3,7 százalékról 6,7-re emelte az IEA.

Csapdák sora

A technológia fejlődése ugyan lehetővé tette, hogy nehezebb földrajzi körülmények között is képesek legyünk kinyerni az olajat, és nagyobb hányadát tudjuk finomítani, ez a termelésnövelő hatás azonban nem igazán fokozható.

Az egyhordónyi erőforrás-ráfordítással 5-8 hordót eredményező „hagyományos" olajból egyre kevesebb van. A tengerek mélyén még óriási szénhidrogén-mennyiség lapul, de például az USA tengeri olajkészletének csak 15 százalékát lehetne kinyerni a ma rendelkezésre álló technológiai megoldásokkal. Ráadásul a kitermelés is jóval költségesebb a hagyományosnál; és sok a kérdőjel a körül, hogy a használt technológia biztonságos-e; erre a mexikói-öbölbeli BP-katasztrófa is rávilágított.

A technológia tágítja az olaj fogalmát: az alacsony szénhidrogén-tartalmú forrásokból, mint az olajpala és az olajhomok, szintetikus olajat lehet létrehozni. De sok minden szól ellene: nagy üvegházgáz-emissziót okoz, mert erdőirtással jár; vízigényes, mert egy hordó olaj kitermeléséhez három hordó víz kell, ami végül mérgező ipari szennyvízként végzi (Kanadában 260 négyzet-kilométernyi ilyen tó keletkezett!); energiafaló processzus, mert a világ legnagyobb markológép- és teherautó-flottáját használják a kiásásra; és eggyel több fázisa van: az olajhomokot előbb nyersolajjá kell alakítani (ennek energiaigényét földgázzal fedezik), s csak aztán lehet finomítani. Ez az olajfüggőség energetikai és technológiai csapdája. Végül: két hordó energiaráfordítás csak egy hordót eredményez, így megtérülése sem kedvező, nem vonzza a befektetést.

A válság következtében lemondott infrastrukturális befektetések miatt 2014-re a napi 109 millió hordóra becsült olajtermelés csak 101,4 millió lesz. A Total vezérigazgatója, Christophe de Margerie szerint 2015-re még a 90 millió hordó meghaladása is nehézséget jelent majd. Ez az olajfüggés pénzügyi csapdája.

Egész gazdaságunk az olcsó fosszilis energiára épült, és ez nem fenntartható. Abszurd, de az üzemanyag olcsóbb, mint az iható folyadék: egy gallon (3,78 liter) benzin most 2,68 dollárt kóstál (2004-2008 között 4-6 dollárnál tetőzött), ugyanennyi csapvíz 0,002 dollár, a palackozott víz 3-6, a kávé 50 dollár! Ám a legnagyobb ökológiai lábnyommal és üvegházgáz-kibocsátással az olaj (gazdasági) életciklusa jár: ez hozza létre a legtöbb ökológiai externáliát, amelyek egyre nagyobb kár- és költségtételek, még sincsenek beépítve az olajárba. Ez az olajfüggés ökológiai csapdája.

Újabb olajválság?

Életvitelünk és üzletmenetünk összeomlása az olajhiány miatt nem példa nélkül való: 1973-ban az arab olajembargó, 1979-ben az iráni forradalom miatt söpört végig olajválság a nyugati fogyasztói társadalmakon, komolyan megrendítve a gazdaságukat, életmódjukat. Mégsem tanultunk a leckéből. A villamosenergia-termelés 66 százalékát ma is fosszilis forrásokból (olaj, szén, gáz) fedezzük, a járművek 90 százalékát is fosszilis forrásokból hajtjuk.

Olajvégzet
● A kinyerhető – megtalált és feltételezett – kőolaj 2000 milliárd hordó, ebből 1250 milliárdot használtunk fel 150 év alatt. Az Energia Kutatóintézet (EWG) újabb becslése szerint 845 milliárdot fogyasztottunk el, és már csak 900 milliárd termelhető ki, vagyis túl vagyunk a csúcson.
● Az amerikai Energy Information Administration szerint 2015-ben a napi olajigény 98,3 millió, 2030-ban 118 millió hordó lesz. Ezt 30 százalékos termelésnöveléssel lehetne fedezni, aminek kivitelezhetősége valószínűtlen.
● Az angliai Industry Task Force on Peak Oil and Energy Security úgy látja, hogy napi 92 millió hordónál többet soha nem leszünk képesek produkálni. Ezért már 2015-ben rendszerszintű problémákkal kell szembenéznünk. A CERA napi 112 millió hordóban jelölte meg a felső határt.

Árfolyamkülönbségekkel indokolt, hat éven át tartó folyamatos emelkedés után 2008 nyarára több mint négyszeresére, 25 dollárról 147(!) dollárra nőtt az olaj hordónkénti ára. Ám a krízis nem olajhiány formájában érkezett: a hitelezés fenntarthatatlanságából és az ingatlanlufi kipukkanásából jött létre, bár a tömeges fizetésképtelenségbe nyilván belejátszott a megélhetési költségek növekedése is a magas olajár miatt.

A gazdasági válság kirobbanása elodázta az olajhiány eljövetelét. Tavaly globális szinten 0,3 százalékkal kevesebb olajat fogyasztottunk, idén 0,6 százalékos csökkenés lesz az IEA szerint. Jelenleg nemzetközileg több olajat termelünk, mint amennyire a recesszióban lelassult világgazdaságnak szüksége van. Mégis érvényes a prognózis, hogy miközben az olajhozamcsúcs után a termelés várhatóan 0-3 százalékkal csökken majd évente, az igény évi 2 százalékkal nő. A fosszilis fogyasztás súlypontja ugyanis áttevődik Kínába és Indiába: exponenciálisan bővülő gazdaságuk és az ezzel járó irdatlan energiaigény – ami Kínában évente 15 százalékkal nő! – jócskán felülmúlja a nyugati világ olajfüggőségének fokozatos kimúlását. Kína 2003-ban előzte meg olajfogyasztásban a második helyen lévő Japánt, idén júliusban azonban már az USA-t is lehagyta.

T. Boone Pickens, a BP négymilliárd dolláros fedezeti alapját elnöklő olajmágnás rámutatott: ha esetleg ismét nagy lesz az olajigény, és azt a kínálati oldal nem tudja kielégíteni, felmegy az olaj ára, ami viszont lelohasztja a keresletet. Ez az olajfüggés árcsapdája. Az „Export Land" modell értelmében az olajválság szimptómája – sőt akár előjele – az lesz, ha a harmadik világbeli országok visszafogják az exportot, hogy előbb a belföldi piacot lássák el olajjal. Tehát a fejlett országokra jár rá a rúd először. Ez az olajfüggés kereskedelmi csapdája.

Kiút: átállás

A földgázkitermelés Colin Campbell geológus szerint 2020-ban fog tetőzni. A Total 2008-ban bejelentette, hogy a nukleáris energiára koncentrál, ám a radioaktív hulladékok kezelése és tárolókba helyezése rendkívül költséges, az erőművek beindítása az engedélyeztetéstől az üzembe helyezésig 10-15 év, ráadásul az urántermelés is tetőzni fog, várhatóan 2020-ban; az uránkészlet a már üzemelő erőművek 50-60 éves működtetésére elegendő. A BP 2 milliárd dollárt fektetett szélenergiába, de nyomul napenergia- és etanolvonalon is, a Chevron viszont szénből akar üzemanyagot nyerni Ausztráliában, és legfeljebb az etanolig hajlandó távolodni a fosszilis anyagoktól. A magánszektor paradigmaváltása, a „dekarbonizáció" elfogadása tehát még közel sem teljes.

Ismeretes, hogy Brüsszel 2020-ra 20 százalékra növeli a megújuló energiák arányát. Az USA jelenleg energiaigénye 6 százalékát elégíti ki környezetbarát forrásokból, ezt 40 százalékra kellene emelnie. Washington klímatörvény híján eddig csak az üzemanyagokról rendelkezett. 2022-re évi 857 millió hordót produkál bioetanol-szektora, míg az EU 2020-ra az üzemanyag-fogyasztás 10 százalékát fedezi etanollal. Világszerte negyven kormány szabályozta törvényileg az etanolhányad növelését.

Az energiaszolgáltató hálózatok átalakítása és a világ járműflottájának – 806 millió kocsi – lecserélése beláthatatlanul nagy kihívás: elképesztő mennyiségű alapanyagot és gyártási kapacitásokat igényel. Januárban a davosi Világgazdasági Fórumon elhangzott, hogy évente 500 milliárd dollár kellene az „alacsony karbontartalmú", zöld gazdaság megvalósítására! Ebből 150 milliárdot tudtak csak előteremteni.

E néhány számadaton túl kevés a fogódzó az átállásról. Nem látni a forgatókönyveit. Az amerikai energiaügyi minisztérium 2005-ös Hirsch-jelentése csak annyit jegyez meg, hogy 10 évvel az olajhozamcsúcs előtt kell megkezdeni az átállást, és 10 évvel azt megelőzően elkezdeni átcsoportosítani rá a pénzeket. Colin Campbell az olajfogyasztás évi 5 százalékos csökkentését látja szükségszerűnek e 20 év alatt, hogy elkerüljük a ’70-es években tapasztalt drasztikus kríziseket.

Davosban azt mondták, 2030-ra is csak 20-30 százalékos lesz a nem fosszilis energiák részesedése. Nem éppen biztató jóslat. A kormányok részvétele elengedhetetlen az infrastrukturális átalakítások finanszírozásában, a zöld energiafajták szubvencionálásában és a K+F adókedvezmények terén. Hiszen a globális olajmennyiség 25-30 százalékát piaci áron alul fogyasztják a polgárok, mert a Föld lakosságának fele élvezi az állami olajár-támogatás előnyeit. Egyelőre.

Földrengések okozója?
Vannak olyan nézetek, miszerint az olaj kivonása a föld mélyéről megfosztja a tektonikus lemezeket a köztük lévő, funkció szempontjából okkal ott lévő „síkosító” anyagtól, ami a földrengések hevesebbé és gyakoribbá válásához vezet. A tudomány fősodra egyelőre nem tudta bizonyítani a teóriát.

Segítünk kiszámolni

EKÁER kalkulátor

kalkulátor

Céges bankszámla

kalkulátor

Pályázatkereső

kalkulátor