A tavaly tavasszal bemutatott Széll Kálmán Terv a foglalkoztatás és munkaerőpiac, a nyugdíjrendszer, a közösségi közlekedés, a felsőoktatás, a gyógyszerkassza, valamint az állami és önkormányzati finanszírozás területén strukturális reformokat helyezett kilátásba. Azzal számolt, hogy az ország újjászervezése magasabb gazdasági növekedésben, bővülő foglalkoztatásban, javuló versenyképességben és középtávon fenntartható pénzügyi egyensúlyban jelenik majd meg, és Magyarország államadóssága 2014 végére a GDP 65-70 százalékára csökken. A megfogalmazott remények szerint ha a piacok megismerik ezt a tervet, az „újabb jelzés lehet számukra, hogy a politikai mellé Magyarországon immár végérvényesen létrejött a gazdasági stabilitás is". Csökken a kockázati felár, a jegybanki alapkamat és a banki kamatok is, mérséklődik a vállalkozások hitelezésének költsége, élénkülnek a beruházások, gyorsulhat a növekedés, a munkahelyek száma gyarapodik. Hazai és nemzetközi elemzők az irányt jónak, a megvalósítást kockázatosnak tartották, s udvariasan fölvetették a konkrétumok hiányát. De már akkor kétségesnek tűnt, hogy a tervezett kiadáscsökkentés teljes egészében megvalósulhat. Akar László GKI-alelnök és csoport-vezérigazgató a Piac & Profitnak nyilatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy a terv nem érinti az állami működés rendszerét, nincs benne szó az egészségügy, az önkormányzatok rendszerszintű átalakításáról, csak kiadáscsökkentésről, s az oktatási rendszert is csak a támogatás oldaláról közelíti meg. Az akkori aggodalom mára megalapozottnak bizonyult. A Nemzetgazdasági Minisztériumban pedig újabb nagy ívű dokumentumok születtek, mint például tavaly decemberben a Magyar Növekedési Terv vagy a most március végén megismert Nagy Reformkönyv. De az igazi hivatkozási alap továbbra is a Széll Kálmán Terv, amit Vértes András, a GKI elnöke szerint nagyobbrészt elfújt a szél.
- Ez az induláskor valóban reformokat tartalmazó terv megnyugtatta a piacokat, de már akkor sem volt reális. Igaz, viszonylag jól sikerültek a megtakarítások - például a gyógyszerkassza esetében -, de ezeknek szinte minden eleme vitatható, különösen a felsőoktatással kapcsolatos lépések. Pont a két legnagyobb területen - a munkaerő-piaci, foglalkoztatási reformok és a nyugdíjrendszer átalakítása terén - történt a legkevesebb előrelépés, a közösségi közlekedés átalakítása, az elektronikus útdíj bevezetése sem valósult meg. A foglalkoztatásban lényegében semmi más nem történt, mint hogy az eddigi munkanélkülieket a munkanélküli-ellátásból áttolták a közfoglalkoztatásba. Ez tavaly kisebb költséget jelentett, de idén még az is lehet, hogy az év egészében többe kerül. Igaz, a Széll Kálmán Tervben a megtakarítás látszólag megvan, csak az nincs mellétéve, hogy a másik oldalon ezt ki kell fizetni közfoglalkoztatási kiadásként. Ezt nem lehet spórolásnak tekinteni, még csak reformnak sem. Az emberek nem találnak több munkát, sőt, a munkaerő-piaci helyzet nyilvánvalóan romlik. A nyugdíj-felülvizsgálatról is mindenki előre megmondta, hogy több százezer rokkantnyugdíjast nem lehet kitolni a rendszerből. Ezen a két területen összességében több mint 300 milliárd forintot kellett volna hozni a tervben.
Pedig a Széll Kálmán Terv most is hivatkozási alapul szolgál, például az épp készülő konvergenciaprogramhoz, és remek bázis az uniós elvárások teljesítéséhez. Giró-Szász András kormányszóvivő, amikor az uniós pénzügyminiszterek által elvárt kiigazító lépéseket egyszerűen megoldandó feladatoknak nevezte, azzal érvelt, hogy mindössze 140 milliárdról vagy annál is kevesebbről van szó, s ennél jóval jelentősebb intézkedésekről rendelkezik a Széll Kálmán Terv.
- Most két dolgot kell bebizonyítani egyszerre, a piacnak is, és az Európai Uniónak is. Az egyik, hogy mi akarjuk az IMF/EU-megállapodást, a másik, hogy „jó fiúk" vagyunk. Ki jó fiú most Európában? Aki reformokat csinál. Ezért most megint hirtelen előkerült a Széll Kálmán-kártya, mert a kormányzat észrevette, hogy nincs olyan sztorija, amit el tud adni. A végtörlesztés a gazdagoknak, a magánnyugdíjpénztárak államosítása, a demokráciadeficit és sok minden egyéb biztosan nem eladható Európának. Ezért most a kormány azt próbálja bizonyítani, hogy jó-jó, csináltunk néhány dolgot, ami nem biztos, hogy szép, de sok reformot is csináltunk, és nincs felfordulás Magyarországon. Az IMF számára is azt kívánja bizonyítani, hogy sok reformlépés történt, mert úgy gondolja, hogy így könnyebben lehet megállapodni, ha egyáltalán meg akar állapodni. Azt nem lehet vitatni, hogy 2012-ben - persze nem így nevezik - kemény megszorítás van. Mivel 2011-ben a GDP mintegy 3 százalékára kiterjedő lazítás történt - csak ezt elfedték a magán-nyugdíjpénztári pénzekkel, ezért nem látszik a költségvetésben, hogy valójában 4-5 százalékos deficit van -, ahhoz, hogy a hiány idén 2,5 százalék legyen, a GDP 2-3 százalékára kiterjedő megszorításra van szükség. A nemzetközi szervezetek - például az EU - most úgy becsülik, hogy a kormány már 1,9 százalékot ebből megcsinált, és még kell 0,5-0,7 százalék, tehát idén még körülbelül 200 milliárddal meg kell szorítani a költségvetést, akkor lesz nagy valószínűséggel 3 százalék alatt a hiány. Ha az idei 200 milliárd megtakarítást tartós eszközökkel érik el, ami évközi lépésekkel majdnem lehetetlen, de tegyük fel, hogy sikerül, akkor jövőre elég lenne 100-200 milliárd. De mivel nagyon valószínű, hogy a kormány mire lépni fog, már az év közepén leszünk - ha egyáltalán sor kerül ilyen lépésekre -, akkor 50-100 milliárd áthúzódik a jövő évre. Ez a matematika. De a valóság ennél jóval bonyolultabb.
A szimpla matematika sem tűnik egyszerűnek. Mi az, ami még tovább bonyolítja mindezt?
- Új helyzet állt elő. Miután az Európai Unió nem tekintette teljesítettnek az elmúlt időszakbeli folyamatokat, a piac számára most már újabb fogódzó is van: az IMF-megállapodás mellett a túlzottdeficit-eljárás is. Ha az utóbbi keretében Magyarország leviszi 3 százalék alá a deficitet idén is meg jövőre is, az a piacnak elegendő lehetne, ha nem realizálná azt is, hogy a jelenlegi szinten a magyar államadósság refinanszírozása őrült drágává válik.
Fenntarthatatlanul?
- Olyan értelemben fenntarthatatlanul, hogy 1,5 százalékos potenciális növekedés és 3 százalékos elsődleges - kamatok fizetése nélküli - többlet kéne a költségvetésben. Ettől viszont nagyon messze vagyunk. Magyarul: amit most a kormányzat akar - hogy csak a túlzottdeficit-eljárásnak feleljünk meg -, az óriási kockázatokkal jár. Önmagában ettől a lehetőségtől elkezdtek emelkedni a kamatok, több tizedszázalékkal. Emellett - bár a nemzetközi piacok most éppen megnyugvóban vannak - bármikor bekövetkezhet, hogy romlanak a körülmények, ami azonnal súlyos következményekkel járna a magyar helyzetre. Van olyan hitelminősítő - a Fitch -, amelyik beígérte, hogy leminősíti Magyarországot, ha nem lesz IMF-megállapodás. Ez tovább növelné a kockázati felárainkat. De nem is érthető, miért mondjuk azt, hogy nem akarunk megállapodni az IMF-fel. Most - ha a három-ötéves lejáratú állampapírok hozamát nézem, mert az IMF-hitel is öt évre szólna - 8,5-8,7 százalék körül finanszírozzuk magunkat, az IMF-hitel kamata pedig jelenleg 4 százalék alatt lenne. Ez több száz milliárd forint a futamidő alatt! Nem beszélve arról, hogy ha csak aláírjuk az IMF-hitelt - tehát ha nem is vesszük igénybe -, akkor is sokkal jobban csökkenne a kockázati felár, sokkal jobban erősödne a forint, persze minden mást változatlannak tekintve. Ez újabb százmilliárdokkal javítaná a gazdasági szereplők mozgásterét, hiszen a 300-290-es környezetből erősödő forint jó a gazdaságnak, és ez nyilvánvalóan javítaná a kockázati felárakat és a kamatokat. Akkor valóban elindulhatna egy nagyon lassú, fokozatos kamatcsökkenés az év második felében a belföldi piacon. Mert ne felejtsük el, hogy a forintkamatok közben megugrottak. Ha viszont a magyar kormány megjátssza ezt a kártyát, az olyan lenne, mint jegyet venni a hullámvasútra. Előre belengeti, hogy továbbra is minden bizonytalan marad. Magyarul: játék a tűzzel.
Miért csinálná ezt a magyar kormány?
- Szerintem alapvetően arról van szó, hogy a túlzottdeficit-eljárás keretében csak gazdasági szempontok vannak, míg a kötelezettségszegési eljárások az előfeltételét képezik az IMF-megállapodásnak. Ezekben viszont egyértelműen vannak intézményi-politikai - a demokráciadeficittel összefüggő - elemek, amelyeknek a magyar kormány nem nagyon akar megfelelni, ezért gondolja úgy, hogy csak a túlzottdeficit-eljárást teljesíti, ami egyébként presztízskérdés is. De úgy vélem, a piac ezt nem fogja megengedni, az említett nagy kockázatok be fognak következni, tehát igenis szükség lesz az IMF/EU-megállapodásra.
Magyarországon ma gyakorlatilag nincs növekedés, és egyelőre nem látni, mitől remélik a gazdaság felpörgését. Látszanak-e olyan irányok, amelyek a gazdaság föléledéséhez vezethetnek?
- Ezek azok az alapkérdések, amelyekben a gazdaságpolitika a legsúlyosabb hibákat elkövette. Nem vette tekintetbe, hogy jogbizonytalanság és kiszámíthatatlanság alakult ki Magyarországon. Ezt nem bírja a gazdaság. Innen menekülnek a gazdasági szereplők. Tagadhatjuk, de ez a tény. Menekül a hazai tőke, a külföldi tőke, a kisember tőkéje és a nagytőke is. Ennek az a következménye, hogy a fogyasztási szint is nagyon alacsony, a beruházások pedig mérséklődnek. Ez nem új dolog: amióta megszorító gazdaságpolitika van Magyarországon, csökkennek a beruházások, a fogyasztás is vagy stagnál, vagy csökken. De az volt az elígérkezés, elszánás, hogy 2010-től ez nem így lesz. Csakhogy a befektetők nem invesztálnak oda, ahol holnap be lehet terjeszteni a parlamentbe egy törvényjavaslatot, amit holnapután elfogadnak, és tegnaptól érvényes. Most túlzok, de a gyakorlatnak ez a lényege. A kormány olyan körülményeket teremt a szabályozásban, amelyek normális piacgazdaságban elfogadhatatlanok, és még időt sem ad az alkalmazkodáshoz. Állítólag egyszerűsítjük az adórendszert, csökkentjük az adók számát. Ez igaz volt, egy lépésben. Azóta bonyolultabbá vált az adórendszer, darabra több adót vezettek be, mint amennyit megszüntettek, és idén már magasabb az adóterhelés a GDP-re vetítve, mint 2010-ben volt. Tehát jelen pillanatban a magyar gazdaságnak nem növekedési problémája van. A magyar gazdaság hitelességi, bizalmi válságban van. Amíg ez nem oldódik meg, addig nem lesz növekedés. Valódi lépésekkel meg kell győzni az Európai Uniót, az összes nemzetközi szervezetet, a nemzetközi sajtót, a nemzetközi befektetőket, hogy érdemes befektetni ebben az országban. Ma Európában két olyan ország van, amelyről úgy beszélnek, mint amelyik példaszerűen hülyeségeket csinált. Az egyik Görögország, amelyet elsősorban a fiskális fegyelmezetlenségeivel, csalásaival és azzal hoztak összefüggésbe, hogy micsoda hihetetlen és értelmetlen költekezést folytatott a költségvetésben, a másik példa Magyarország, amelyre azt mondják, hogy lebontja az európai demokrácia értékeit, és ezekkel a lépésekkel azt éri el, hogy a gazdaságban teljes a bizonytalanság.
Emiatt nem lehet a túlzottdeficit-eljárást és a kötelezettségszegési eljárásokat egymástól függetlenül kezelni?
- Görögország kockázatot jelentett az eurózóna számára, Magyarország pedig politikai értelemben jelent kockázatot az egész unió számára. Magyarországon lényegében eltűntek a politikai ellensúlyok. Részben az ellenzék gyengesége miatt, de részben amiatt, hogy a nagy többség tudatosan arra törekedett, hogy ezek eltűnjenek. Ez az, amit Európa nem fogad el. Európa arról szól, hogy megállapodunk, hogyan éljünk együtt. Nem lehet azt mondani, hogy én tudom, hogy nekem van igazam, és a többi nem érdekel. A bírálatoknak sok elemét túlzásnak tartom, sok butaság van bennük, szó nincs arról, hogy Európában minden tökéletes lenne, de mi mindennap okot adunk a bírálatra. A kormány jelenleg rabja a saját tabuinak, de az nagyon érdekes, hogy a Nagy Reformkönyv külföldnek szóló változatában az „austerity", vagyis a „megszorítás" kifejezés szerepel. A magyarban természetesen ez a szó nem fordul elő. Ez csak hab a tortán, de jól illusztrálja a helyzetet.
Mitől indulhat meg mégis a növekedés?
- Csakis attól, ha a hazai tőke itthon beruház, a külföldi tőke is ezt teszi, és a kisember sem viszi ki a megtakarításait a Bécsi út másik végére. Ha végre olyan gazdaságpolitikát lát, amelyik azt mondja, amit csinál, és azt csinálja, amit mond. Ha azt látja, hogy ha elkezd egy bármilyen picike gazdasági akciót, akkor az öt-tíz év múlva is biztonságosan folytatható, nem „magyarítják" hirtelen a járulékot adóvá, az adót járulékká. Ha azt látja, hogy van egy alkotmánybíróság, amely ezt meg tudja akadályozni. Mert ezek a biztosítékok. Egy külföldi konferencián az egyik előadó arról beszélt, hogy mi tudja biztosítani azt, hogy egy cég igazgatótanácsa normálisan működjön. Egyetlenegy dolog: független, nagyon felkészült embereknek kell benne lenniük. Ez számomra azt mondja, hogy a fontos posztokon egy országban is független felkészült embereknek kell lenniük, mert ez biztosítja az ország fejlődését. De ez már nem gazdasági kérdés.
