Rendhagyó kérdőívet küldött ki szerkesztőségünk még tavaly, 100 véletlenszerűen kiválasztott üzletembernek. A rendhagyó jelzőt azért használjuk, mert nem vagyunk közvélemény kutató cég, s kérdőívünk sem volt tudományosan megszerkesztett, s bizony hagytunk helyet saját egyéni vélemény, álláspont kifejtésére is. Célunk ezzel az volt, hogy az üzleti élet etikai állapotáról, valamint az üzleti életben résztvevők tisztességéről, etikai elveiről, valamint igényéről a változásra ne mi, újságírók, vagy általunk szakértőknek tartottak elmélkedjenek. Valljanak erről az érintettek, s véleményük összegzése által elindítsunk egy közös gondolkodást, hogyan lehetne elérnünk a nyugodtabb, bizalomra épülő, adott szó szentségét komolyan vevő, korrekt üzleti magatartásmód általános érvényre jutását.

Első kérdésünk az üzleti kapcsolatok korrektségének mértékére vonatkozott. Az üzletemberek túlnyomó többsége (90 %) tűrhető mértékűnek tartotta, közülük többen (56 %) azzal az állítással is egyetértettek, hogy javult az arány a múlthoz képest a korrekt és nem korrekt partnerek között. Senki sem voksolt amellett, hogy általában korrektek, s amellett sem, hogy nem korrektek az üzleti kapcsolatok. Nagyon kevesen (5 százalék) állították, hogy elviselhetetlenül sok inkorrekt partnerrel találkoznak mindennapjaikban, s romlott volna az arány az inkorrekt és korrekt partnerek között. Saját véleményként több külföldi származású üzletember hozzátette, a tűrhető mérték azt jelenti, hogy nem árt résen lenni, nem lehet a korrektséget alapállásban feltételezni.

Sok tisztességes ember van

A következő pontban állításokat fogalmaztunk meg, melyekből a helyesnek tartottakat (akár mindet) aláhúzással jelezték "írótársaink". A kilenc állítás közül a legtöbben (85 százalék) többek között ugyanazt a két mondatot tartották igaznak: "Sok tisztességes üzletember van Magyarországon, csak meg kell találni őket." "Egyre nagyobb az igény a tisztességes, korrekt üzleti magatartásra, egyre türelmetlenebbül viseli az üzleti élet az inkorrektséget." A válaszolók fele egyetértett azzal, hogy: "Csak az írott megállapodás ér valamit, az adott szónak nincs értéke." Mivel a többség a kilenc állítás közül ezt a hármat tartotta leginkább a sajátjának, levonhatjuk azt a következtetést, hogy elemi erejű igény van a korrekt légkörű üzleti életre, s többségünk nagyon optimista ebben a kérdésben. Kevesen, ám nem elhanyagolható mennyiségben (15%) úgy érzékelik, hogy nálunk még az írott szerződéseket sem tartják be, valamint Magyarországon tisztességes üzleti partnert találni nagyon nehéz. Ennyi, és nem több volt a pesszimista véleménynyilvánítók aránya. Sokan (10 %) szintén a megelőlegezett bizalom szemszögéből nézve állították, hogy Magyarországon az üzleti élet résztvevőinek többsége tisztességes. Viszont senki sem jelezte aláhúzással, hogy a következő állítással a valóságban találkozott: "Mindegy, hogy szóban vagy írásban, a megállapodás kötelez, s azt ma már be is tartják."

A hazugság bűn

Milyen inkorrekt magatartásformákkal találkozik a leggyakrabban? - kérdésünkre tizenhárom fajta konkrét válaszlehetőséget adtunk meg, s kértük több helyes állítás esetén a köztük levő sorrendet is megjelölni. Meg voltunk győződve arról, hogy a válaszadók túlnyomó többsége evidenciát választ, mint a fizetési, valamint a szállítási határidők be nem tartása, valamint a korrumpálhatóság. Ez is történt. De a nyilvánvaló tények mellé ugyanilyen gyakorisággal felsorakoztak kevésbé ismert vagy emlegetett magatartásformák is, melyek inkább emberi kapcsolati, kommunikációs területei az üzleti viszonynak. Nem kevesebben tartják "főben járó bűnnek" a tárgyalásokon felesleges szószaporítást, emiatt a partner idejével való visszaélést, vagy a jelentős késéseket a találkozókról. Többségünket a megállapodások be nem tartásán túl (melyre szinte már számítunk) rendkívül bosszant, ha azt a partner hazugsággal indokolja. Szintén emberi tényező: (nem közvetlenül a zsebünkre megy, de megvisel bennünket) ha a kiszolgáltatott helyzetünkkel visszaélnek. Többségünk elevenébe vágó, inkorrekt viselkedésmódnak tartja. Azt hittük, hogy az írott szerződések figyelmen kívül hagyásának általános gyakorlata előkelő helyen fog szerepelni a rangsorban. Tévedtünk. Az előbb említett közvetlen kommunikációs kapcsolati tényezők fontosabbnak mutatkoztak válaszadóink körében.
Közepes erősségű bosszantó hatása van annak, ha partnerünk a megállapodás és ígérgetések után silány minőségben teljesít, ezzel anyagi és erkölcsi kárt okozva nekünk, az idegi megterhelésről nem is beszélve. Úgy látszik, a "régi rendszer" keresleti piacának hatása reflexeinkbe mélyebben beívódott, tíz év versenygazdaság nem tanított meg bennünket arra, hogy akár követelhetjük is pénzünkért a minőséget.
Kérdőívünkbe becsempésztünk egy ma még látszólag oda nem illő inkorrekt magatartásformát: a versenytárs mindenáron való győzelmi stratégiáját. Kipróbáltuk, hogy mennyire értelmezhető a hazai üzleti életben az állítás ellentéte, mely rendkívül fejlett üzleti és emberi kulturáltságot igénylő magatartásforma. (A versenytárs korrekt eszközökkel való legyőzésébe nem feltétlenül kell annak belepusztulnia. A cél nem a megsemmisítés, hanem az egymás tiszteletén, az erőviszonyok elismerésén alapuló egymás mellett élés.) Meglepően sokan - bár nem voltak többségben - ítélték el ezt az inkorrekt magatartásmódot.

A bizalom a legfontosabb

A következő kérdésünkben az eddigi vélemények tükrében arra kértük a kérdőívet kitöltő üzletembereket, árulják el, milyen szempontok szerint választják ki üzleti partnereiket? Nyilvánvalóan mindenki átesett már közülünk kisebb-nagyobb csalódáson, s tanulva belőlük, különböző technikákat építettünk ki azok kivédésére. A válaszok gyakoriságából egy biztos következtetés levonható. Partnereink kiválasztásában sokkal erősebben hagyatkozunk intuícióinkra, érzelmeinkre, mint az objektív tényekre. Nagyon kevesen - a válaszadók 10 százaléka - választja ki a bemutatott referenciák alapján jövendő üzleti partnereit. Csak a külföldi érdekeltségű vállalkozásoktól jöttek olyan válaszok, miszerint pontosan leinformálható üzleti partnereket választanak. A legtöbben a bizalom meglétét vagy kialakulását tartjuk a legfontosabbnak az üzleti életben. Ebben találjuk meg a legnagyobb biztonságot. Az utána következő leggyakoribb választási szempont: a barátaink, régi, bevált üzlettársaink által ajánlottak. A válaszadók mintegy felénél az üzleti partner kiválasztásában döntő, milyen benyomást tesz rá külsőleg. Szimpatikus-e neki a megjelenése, stílusa, imponáló-e a kora, intelligenciája stb. Nagyon kevesen vannak, akik saját szigorú és alapos vizsgálatnak vetik alá a partner alkalmasságát, mielőtt döntenek a vele való együttműködésről.
A válaszokból úgy tűnik, sokunkat csaptak már be kényes-fényes papírokkal, referenciákkal, látványos eredmények fitogtatásával. Úgyhogy már csak saját érzékszerveinknek hiszünk.

Visszaélés az érzelmekkel

S végül álljon itt a legnagyobb etikai vétségek sorrendje, melyet olvasóink válaszainak rangsorolásából állítottunk össze, s mely önmagáért beszél:

1. A bizalommal való visszaélés.
2. A barátsággal való visszaélés.
3. A szóbeli megállapodás semmibe vétele.
4. A szerződés be nem tartása.
5. A vállalt feladat nem teljesítése, emiatt a partner nehéz helyzetbe hozása.
6. A munkavállalók kiszolgáltatottságának kihasználása.
7. Az objektivitás feladása csúszópénzért.
8. A határidők be nem tartása.
9. A teljesítés minőségének el nem ismerése.
10. A teljesítés ellenértéke kifizetésének megtagadása.
11. Felkészületlen üzletkezdés, a jóhiszemű hozzá nem értés.
12.A versenytárs megsemmisítésének üzleti érdekeken túli szándéka.
13. Az adó- és közteher-kötelezettségek fizetésének kikerülése.
14. A szabályozórendszer kiskapuinak kihasználása.
15. A joghézagos törvények kijátszása.

A sorrend tanulmányozásából bizonyára mindenkinek kitűnt, hogy a nemcsak zsebünket és idegrendszerünket, hanem a lelkünket is megcsonkító etikátlan magatartásokat viseljük el legnehezebben. Nem tartjuk viszont súlyos etikai vétségnek, ha nem felelünk meg tökéletesen az államhatalom, államigazgatás elvárásainak, ha nem vagyunk mintapolgárok a törvények betartásában.
Bizonyára megvan ennek is az oka, mely valószínűleg kitűnik azokból az állításokból, melyekből választva, a kérdőívet kitöltő üzletemberek egyben voksoltak is a megoldásra. Merthogy mindannyiuk szerint megoldható, hogy magasabb szintű legyen az üzleti élet etikája.

Az etikusság hozadéka

A válaszadók egyharmada értett egyet a következő állítással: "Az üzleti életben résztvevők etikai normáink javulásával, az egymással szembeni viselkedési kultúránk magasabb szintre emelésével könnyebbé tehetnénk egymás életét. De ez nemcsak rajtunk múlik. Semmit sem érünk el társadalmunk, közjogi, közhatalmi és közigazgatási szerveink, valamint szabályozórendszerünk, jogrendszerünk és az állami adminisztrációban dolgozó emberek etikusságának javulása nélkül. Mivel az elvonások tűrhetetlen mértékűek, jogrendszerünkön a tisztességtelen emberek könnyedén átbújhatnak, korrumpálás nélkül nem lehet állami megbízáshoz jutni, ki vagyunk szolgáltatva a hatóságok kénye-kedvének, ezért a tisztességes ember sem tehet más: alkalmazkodik és kihasználja a sokszor abszolút értelemben egyáltalán nem tisztességes eszközöket."
Másik egyharmaduk a következő állítás mellett voksolt (jellemzően többségében külföldi érdekeltségű cégek képviselői): "Ha az üzleti életben résztvevő emberek egymás érdekeit is figyelembe véve, a másikra is tekintettel, nagyobb felelősségérzettel döntenének, élnének, jobban vigyáznának és adnának saját hírnevükre, hitelükre, s kiközösítenék maguk közül az inkorrekt partnert, akkor lassan, először alig észrevehetően, de aztán egyre erőteljesebben az egész ország gazdálkodási morálja javulna. Ez a folyamat előbb utóbb elérné az államhatalom és államigazgatást is, mivel a mikrogazdaság a maga morális és szervezeti eszközeivel kikényszerítené etikussága javulását.

A maradék egyharmaduk mindkét állításban talált igaz elemeket, s legszívesebben a két állítás ötvözetére voksolna. Ellenben a válaszadók egyöntetűen állították, hogy egyénenként és társadalmi szinten egyaránt rendkívül nagy anyagi hozadéka lenne a korrekt, etikus üzleti magatartásmódnak. Rengeteg időt, energiát, pénzt spórolhatnánk meg, tovább élnénk, harmonikusabbak, kiegyensúlyozottabbak lennénk, növekedne az egyéni és társadalmi szintű teljesítmény.

A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy senki sem mondta: nincs megoldás, s nem csak rajtunk múlik, merre dől el a küzdelem.