Bajban van Magyarország

Milyen válságban vagyunk? - tette fel a kérdést rögtön, már előadása címében Mellár Tamás, a KSH volt elnöke, a Pécsi Tudományegyetem professzora. S hogy válságban van-e a magyar gazdaság? Rögtön megadta a választ, miszerint a tények azt mutatják, hogy igen: alacsony és csökkenő gazdasági növekedési ütem, magas munkanélküliségi ráta, stagnáló foglalkoztatás, tartósan csökkenő beruházás és fogyasztás, krónikus költségvetési hiány és magas államadósság jellemzi. (A különböző kutatóintézetek azonos, 0,5 százalékos növekedéssel számolnak.) A kilátások a közeljövőre nézve is kedvezőtlenek: -1 és +1 százalék közötti GDP-változás várható - és további mínusz 1 százalék, ha a devizahitelesek 20 százaléka végtörleszt -, valamint növekvő államháztartási hiány és/vagy drasztikus megszorítások. (A kkv-kat rosszul érintette a gazdasági válság, sokan még mindig nyögik a következményeit.)

Mellár Tamás

Valódi szembenézésre van szükség

A kérdésre, hogy mi az oka a mai magyar válságnak, a szélsőséges válasz Mellár Tamás szerint a következő: a piacgazdasági áttérés és a külföldi tőke tevékenysége, amely miatt Magyarország gyarmattá vált. A hivatalos kormányzati álláspont szerint viszont nyolc év terhes öröksége, a világgazdasági válság és az eurózóna válsága. Az ellenzék válasza pedig az, hogy a kormány hibás gazdaságpolitikája.

Mellár professzor szerint nem a tényekre koncentrálunk, ezért rosszak a gazdaságpolitikák. Nagy hagyománya van nálunk annak, hogy a világgazdasági válság mindenre magyarázat: példa erre a '70-es évekbeli cserearányromlás, „begyűrűzés", és 2008 őszén is hasonló volt a diagnózis. A jelenlegi világgazdasági helyzet tényleg bizonytalan, de még nincs újabb válságszakasz, szögezte le a professzor, ennek tehát nem jelentkezhettek negatív hatásai, amit mutatnak az Európai Unió és a visegrádi országok növekedési adatai is. Az országválságok negatív következményei - például a görög kríziséi - még nem számottevőek ránk nézve. Ami pedig a múlt örökségét illeti, a nagy külső és belső adósság valóban teher, ami csökkenti a mozgásteret, de nem számolja fel azt. Egy éve a gazdaságpolitika mozgástere és a növekedési ütem is nagyobb volt, mint ma. A potenciális pálya 3 százalék volt, most pedig a tényleges csak 1,5 százalék. A mulasztások és halasztások is kétségtelenül terhet jelentenek, de a valódi szembenézés ezekkel még el sem kezdődött. A lehetőségek szűkültek be, de ez nem a külső körülmények következménye.

A keresletélénkítő versus kereslet-visszafogó politika elégtelennek bizonyult, mert szükségképpen „stop-go" politikát eredményezett, és most a 2012-es költségvetés tervezete is ilyen. A '80-as, '90-es években újnak számító kínálatösztönzés eddig sehol nem bizonyította sikerességét. Az exportvezérelt, paternalista gazdaságpolitika, amellyel az állam megpróbálja kivédeni a piac negatív hatásait, pedig csak akkor lehet sikeres, ha erőteljes és hatásos modernizációs része is van. Az elmúlt másfél év gazdaságpolitikája eklektikus - kínálatösztönző, neokonzervatív egyfelől, és paternalista másfelől: kikapcsolja a piacot, belenyúl az árakba, piaci folyamatokba -, jelenségekre és nem a kiváltó okokra reagál, hiányzik a cél-eszköz mechanizmusok azonosítása, hatástanulmányok rendre nem készülnek, és sok az improvizáció - sorolta Mellár Tamás.

Mit ne tegyünk, és mit igen?

A krónikus szerkezeti válság elemei között első helyen az előadó az alacsony produktivitást említette: a hozzáadottérték-tartalom a GDP-hez képest lassan nő, aminek oka az alacsony feldolgozottságú termékek túlsúlya és a komplett termékláncok hiánya. A duális gazdasági szerkezet is komoly gondot okoz: a külföldi tulajdoni többségű vállalkozások dinamikusan fejlődnek, de elszigeteltek, nincs számottevő hazai beszállító, a megtermelt és a felhasználható jövedelem - a GDP és a GNI - pedig elszakad egymástól. Mindennek következménye egy „kellemetlen makroökonómiai aritmetika": a bruttó termelés alapján kalkulált felhasználások szükségképpen túlelosztáshoz vezetnek. Vagyis a túlelosztás oka nem feltétlenül a nagy állam vagy a paternalista állami szándék.

Harmadik és negyedik helyen az ország egyes részei közötti óriási és növekvő fejlettségbeli különbségek, valamint az elöregedő társadalom és az alacsony foglalkoztatás áll, utóbbiba beletartozik a romló eltartott-eltartó arány, a fenntarthatatlan nyugdíjrendszer s az a paradoxon, hogy a rendszerváltás utáni időszakban a termelékenység 80 százalékkal, a reálbér viszont csak 20 százalékkal nőtt. A következő problémahalmazt a növekvő és egyre nagyobb jövedelemkülönbségek alkotják. A legalsó és legfelső jövedelmi tized közötti arány a rendszerváltáskori 1:4-ről az utóbbi években tartósan 1:8 körüli értékre emelkedett, a jövedelem szerinti középosztály pedig egzisztenciálisan megrendült, lecsúszott. Az elöregedő társadalom és a növekvő jövedelemkülönbségek problémakörére van nemzetközi példa, a többi azonban „magyar specialitás" - hívta fel a figyelmet Mellár Tamás.

Mit ne tegyünk? - tette fel újabb kérdését a professzor. Ne tegyük az adósság elleni harcot a gazdaságpolitika meghatározó elemévé, ne építsük le a jóléti államot, és ne tartsuk fenn a perverz jövedelemelosztást, vagyis az egykulcsos szja-t. (Surányi György is erről beszélt egy másik kerekasztal beszélgetésen.) Ugyanis az adósság csak jelenség, és nem ok - a valódi ok a produktivitáshiány és a duális gazdaság -, gyors csökkentése pedig vagy a vagyon elherdálásához, vagy a növekedési potenciál további romlásához vezethet. A túlelosztásnak és az eladósodásnak nem a jóléti állam az oka - sőt, a mostani válságot épp a jóléti országok vészelték át leginkább -, a humántőke fejlesztése nélkül nem lehet komoly és tartós növekedés. Az egykulcsos szja pedig tovább rontja a középosztály túlélési esélyeit, és nem szolgálja a piac bővülését, sem a fogyasztás növekedését.

A „mit kéne tenni" kérdésre Mellár Tamás válasza: vidéken munkahelyeket kell teremteni a mezőgazdasági, élelmiszer- és megújulóenergia-szektorokban, mert ott igazán magas a munkanélküliség, van komparatív előnyünk és hagyományunk, és mert ez hosszú távon fenntartható lehet. A gazdasági szerkezet is jelentős átalakításra szorul: magasan feldolgozott termékeket kell előállítani, hogy javuljon a hozzáadottérték-arány, és a gazdaság kevésbé legyen konjunktúraérzékeny. A munkaerő-felesleg munkaintenzív technológiák alkalmazásával felszívható, és olyan termelési rendszerek elterjesztését kell segíteni, amelyek csak lazán kapcsolódnak a nemzetközi munkamegosztásba, mert így a hazai gazdaság kevésbé sebezhető. Mindemellett olyan újfajta kistermelői együttműködések létrehozását kell ösztönözni - ebben jelentős lehet az állam szerepe -, amelyek fel tudják venni a versenyt a nagy monopóliumokkal.

Mindig van lehetőség a változtatásra Mellár Tamás szerint, csak a prioritásokat kell átrendezni. Vagyis van mozgástere a gazdaságpolitikának: be kell vezetni a progresszív jövedelemadózást és/vagy a vagyonadót, radikálisan át kell rendezni a gazdasági támogatásokat, egyúttal leépíteni a bürokráciát, mérsékelni a korrupciót, és kifehéríteni a gazdaságot. Versenyszabályozás kellene a különadók ellen, a multikkal pedig ki kéne egyezni, nem összeveszni velük, mondta a Pécsi Tudományegyetem professzora.

Chikán Attila

Versenyképesség és növekedés

Átfogó koncepció, hosszú távú gondolkodás, az általános szabályok és a nemzeti sajátosságok figyelembevétele és különösen a reálgazdaság fontosságának elismerése nélkül nem képzelhető el tartós növekedés, nem javítható a versenyképesség, mondta a gazdaságpolitikai szekció nyitóelőadását tartó Chikán Attila akadémikus, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, a Corvinus Egyetem professzora. A növekedés mikroszintű motorjai között sorolta fel a vállalatalapítás, a vállalkozási tevékenység ösztönzését, a tudományos és technológiai eredmények terjedésének és kihasználásának a serkentését, a humántőke megerősítését és potenciáljának kihasználását, végül az infokom-technológiák jótékony eredményeinek felhasználását. Európai tapasztalatok alapján a jól működő, termelékeny és innovatív gazdaság inputjához tartoznak a megfelelő monetáris és fiskális politika mellett a köz- és szakpolitikai kezdeményezések is - mint például a külgazdaság, a logisztika -, de ezekről nálunk kevés szó esik.

Sorra véve az európai gazdasági modell összetevőit - mint például a jól működő és nyitott piacokat, a pénzügyi forrásokhoz és a humán tőkéhez való hozzáférést, a megfelelő közigazgatási és szabályozási környezetet -, a Corvinus Egyetem professzora föltette a kérdést: hogyan is áll a magyar gazdaság a reálgazdasági modellből származtatható versenyképességi követelmények terén? Chikán Attila számba vette az egyes tényezőket, a következtetések levonását a hallgatóságra bízta.

A versenyképesség fontos eleme a sokoldalú - munkaadók, munkavállalók, a tudomány és több párt képviselőinek részvételével - működő és hatáskörrel felruházott versenyképességi tanács. A nálunk korábban működő Versenyképességi Tanács színes összetételű volt, ám hatáskörrel nem rendelkezett. A magyar külgazdasági stratégia gyenge, a külképviseleti rendszer halovány, a kiküldöttek kevesen vannak. Az innovációs intézményrendszer stabilitása, a vállalati K+F ösztönzése, a multik és a kkv-k együttes fejlesztése, beszállítói hálózatok létrehozása is a versenyképességi követelmények közé tartozik. De jól működő gazdaságban nem változtatják meg folyton az innováció intézményrendszerét, nem vetnek ki különadókat olyan innovatív szektorokra, mint amilyen a telekommunikációs vagy a gyógyszerágazat, és a kkv-k fejlesztéséről sem csak a szlogenek szintjén esik szó. És nem célszerű szembeállítani egymással a multikat és a kkv-szektort.

Ma az infokommunikációs technológiák viszik előre a világot, éppen ezért meg kell teremteni az alkalmazások terjedésének pénzügyi és személyi feltételeit. A pénzügyi közvetítőrendszert érintően a professzor leszögezte: másutt nem háborúznak a bankokkal, hanem integrálják őket a gazdaságba. A különadók mindezek ellen hatnak.