Itt az euró végjátéka?

Amerika monetáris ösztönzőkkel, pénznyomtatással és laza költségvetési politikával igyekezett újból növekedési pályára állni, de az eredmény „csupán" a dollár árfolyamának zuhanása lett, miközben a gazdaság a mai napig nem nő a kívánatos mértékben. Európában hitelből finanszírozták a mentőcsomagokat, és a költségvetési fegyelem fellazításával teremtettek forrást a túléléshez, az addigi gazdasági struktúra fenntartásához. Mivel azonban kizárólag a belső áthárítás, azaz a pénzügyi szférába menekített tőke tartotta életben a korábbi struktúrát, a fejlődés újbóli beindulásához technológiai boomra van szükség. Ez lehet a nano-, bio- és zöldipar sokak szerint.

Az új szektornak azonban még nem sikerült berobbannia a gazdaságba, így a kormányok a pénzügyi szféra megregulázására koncentrálnak az újabb válságok elkerülése érdekében.

- Hasonló célt szolgált a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szigorúan különválasztó Glass-Steagall Act 1933-ban, sikertelenül. Miután a szabály a biztosítókra nem vonatkozott, a kilencvenes évek elején a unit-linked konstrukciókban ugyanazok a kockázatok színre léptek. A tőke a természeténél fogva a legnagyobb szabadságra törekszik, így a folyamatokat csak egészében érdemes szabályozni, egy-egy szféra korlátozása valószínűleg hasztalan hosszú távon- állítja Artner Annamária.

Válság után válság?

Az unió a konvergenciakritériumok háttérbe szorítása mellett egy másik elvét is feladta: a csőd szélén álló eurótagországok megmentésébe kezdett. A 750 milliárd eurós stabilizációs csomagból jutott eddig 78 milliárd euró hitel (az ország GDP-jének 47 százaléka) Portugáliának, 110 milliárd Görögországnak, 85 milliárd Írországnak, miután kiderült, hogy külső segítség nélkül egyik periférikus állam sem tudja stabilizálni a gazdaságát.

A költségeket - akár eredményes, akár nem a válságkezelés - azonban előbb-utóbb valakinek meg kell fizetnie. Egyesek szerint a katasztrofálisan eladósodott államok tartozását legfeljebb elinflálni, illetve leírni lehet, az országok nem lesznek képesek visszafizetni. Mindenesetre a lakosság tűrőképessége fontos tényezővé vált, hiszen végül is a válság és a kilábalás árát ezen a szinten kell megfizetni. A válságadókat a cégek így vagy úgy, de a vevőikre hárítják; ha nem közvetlenül a termékek vagy szolgáltatások árában, akkor a foglalkoztatottak számának csökkentésével, ami az állam szociális kiadásainak növekedésében és végül az egyént terhelő kiadásokban jelentkezik. Görögországban súlyos zavargásokhoz vezetett a megszorító csomag, de még Németország is kénytelen megemelni a nyugdíjkorhatárt, és szűkíteni a szociális juttatásokat.

A pénzügyi szférát sikerült megmenteni, és így a reálgazdaságot egyben tartani, de egy esetleges szociális válságot nehezebb leküzdeni. A GDP újraelosztása körül folyó harc nem ért véget, a tőkének természetes piacot teremtő innováció pedig várat magára.

Mindenesetre az unió most időt szeretne nyerni. 2013-ban indul az Európai Unió Stabilizációs Pénzügyi Alapja, amely mentesíti az egyes államokat, hogy a saját büdzséjükből mentsék meg a gyengébbeket. Beszélnek eurókötvények kibocsátásáról is annak érdekében, hogy a gyengébb államok olcsóbban jussanak forráshoz a nemzetközi pénzpiacokon, köszönhetően a közösség erősebbik felének. És sokat remélnek attól is, hogy 2011-től a tagállamok és a bizottság összehangolják gazdasági és költségvetési politikáikat az európai szemeszter keretében. Mindezek az intézkedések azonban nem oldják meg az alapvető problémát, amely arról szól, hogy ebben a modellben a tőke csak akkor tud kellő mértékű profitot termelni, ha a járulékos költségeket drasztikusan leszorítják.