Egyes kormányok a nagy légszennyezőkkel a szén-dioxid-kibocsátásukat fizettetik meg. Ez vagy a kibocsátási kvóta megvásárlásának kötelezettségét jelenti, vagy egyszerű karbonadót. De a cégek más szennyező tevékenységet is kifejtenek (talajvíz és ivóvízkészletek károsítása, talaj erodálása stb.), ezek miatt is terhelhetők lennének fizetési kötelezettségekkel akár önkormányzati, akár megyei, akár kormányzati jogkörben.
A fogyasztást adóztasd, ne a jövedelmet
Hallottunk már a Tobin-adóról, ami a gazdagokat adóztatná meg, hogy a szegények és a szegény országok támogatására fordítsák fejlesztési pénzekként. De mi a helyzet az ökoszisztémák óvásával, a környezetvédelemmel? Hogyan alakítható át ennek segítésére az adórendszer? Mi lehet a leghathatósabb eszköz a széles néptömegek afelé terelésére, hogy kevesebbet szennyezzenek, mint fogyasztók, mint állampolgárok? Vagyis ne tobzódjanak pazarló fogyasztásban.
Bill Gates már felvetette, hogy nem annyira a jövedelmet kellene adóztatni (vagy nem csak azt), hanem a fogyasztást is. Mert így lehetne fékezni a mértéktelen fogyasztást, valamint az alapvető megélhetéshez nem szükséges luxustermékek vásárlását, melyek gyártása során szintén erőforrásokat használnak el, és légszennyezés történik.
Ha a környezeti terhekről van szó, a pelenka vásárlását nyilván etikátlan lenne erősebben adóztatni, mert arra minden kisgyermekes családnak szüksége van, de a Rolex-órára vagy a Mercedesre már keveseknek van szüksége. Márpedig mindkét termék legyártásának és szállításának vannak karbonvonzata és vízlábnyoma, éppúgy, mint a pelenkának.
A futurism.com egyik tárcaírója érdekes gondolatot vetett fel: mindenkit az energialábnyoma alapján kellene adóztatni. Sávosan. Mint tudjuk, civilizációnk növekvő energiafogyasztása is súlyos terheket ró a természeti környezetünkre (még ha már nem széntüzelésű erőművekkel termelik is meg az energiát).
A nagymértékű energiafogyasztás többé-kevésbé a gazdagok luxusa. Kivétel talán az, amikor egy alacsony jövedelmű háztartásban nem tudják megengedni a ház hőszigetelését. Az energiafogyasztás az életszínvonal emelkedésével együtt nő. Az energiahabzsolás azonban nem ez. Hanem az, amikor egy állampolgárnak a nagy kertes háza, medencéje, két-három-négy autója, gyakori repülőútjai, a dolgok internetére kapcsolt okos eszközei, háztartási szenzorai, számítógépeinek használata és az általa megvásárolt, külföldről importált, gyakran prémiumkategóriás termékek adják ki az energialábnyomát.
A nagy energiafogyasztás az elit sajátja. De a cikk írója, Iason Athanasiadis szerint még az a diplomata is, vagy egy nem kormányzati szervezet (NGO) munkatársa, aki elvileg a szegény társadalmak helyzetének jobbításán munkálkodik, ezt igencsak karbonintenzív életmóddal teszi, hiszen folyton repked a világban, s ha a harmadik világba van kihelyezve munkája révén, ott is sok importált terméket használ. Csakhogy ennek a kozmopolita társadalmi rétegnek a tagjai – akár kizárólag saját javukra, akár társadalomjobbító céllal fogyasztanak nagy mennyiségű energiát – nem igazán foglalkoznak életvitelük energiavonzatával.
Ebben a sémában azt adóztatnák magasabb adókulccsal, aki sokat utazik országok között, és sok távolról érkező terméket vásárol. Aki viszont helyben él, helyi termékeket vásárol, arra ez nem vonatkozna. Ez a rendszer annak is megtalálná a módját, hogy ne a havi fizetésből élő, de nemzetközi utazásokban gazdag munkát végző alkalmazott igya meg az adórendszer levét: bizonyos helyzetekben a munkaadókra lenne hárítható az energiaintenzív munkavégzésből eredő adóteher.
Az adórendszer valós időben rögzítené minden egyes vásárlói döntésünk és véghasználatunk energiavonzatát. Ahogy ma az elfogyasztott kalóriákat számláljuk megszállottan, ebben az elképzelt jövőben a vásárlásaink energialábnyomát figyelnénk. Az adatrögzítést és kalkulációt egy nemzetközi szervezet végezné. Egy magyar polgárnál például a Franciaországból behozott ásványvíz kedvezőtlenebb adókategóriába kerülne, mint a helyi gyártású ásványvíz. Ha pedig a fogyasztótól az eldobható műanyag italospalack vagy a papír szelektív hulladékgyűjtésbe kerül, s onnan újrafeldolgozásra, pénzösszeget írnának jóvá az adószámláján.
Nyilván ezeket az anyagmozgásokat is követni kellene. Hogyan? Minden terméken –sörösdobozon, csokoládén, használati eszközön stb. – lenne egy szenzor, valahogy úgy, ahogy ma vonalkódok vannak rajtuk, s ez a szenzor rögzítené, hol cserél gazdát a termék, melyik nagykereskedőtől kerül melyik kiskereskedőhöz, ott melyik polgár veszi meg. (Az ördög ügyvédje is hadd szólaljon meg: ha egy házibuliban megkínálnak egy finom, Franciaországban gyártott pezsgővel, azt legfeljebb önbevallásos alapon lehetne felírni az ökoadószámlánkra. Hiszen a házigazda vette meg.)
Ez mind szép és jó, csak egy hátulütője van: teljesen eltűnne a privát szféra. Minden tranzakció követhető lenne. Ma is az – kártyás vásárlásaink adataival bűvészkedik a big data, a marketingcégek –, ez alól csak akkor lehet kibújni, ha az ember rendszeresen felvesz nagy összegeket az ATM-bankautomatából, és készpénzzel vásárolgat.
A fenti rendszer azt feltételezi, hogy ha készpénzzel is vesszük a termékeket, a vásárlásnál valamilyen módon azonosítani kellene magunkat, hogy a rendszerbe bevihető legyenek a vásárlás adatai, s azok bekerüljenek az egyéi energia(adó)mérlegünkbe.
Egy szó mint száz: a Nagy Testvér, a nemzetközi Ökadó Hatóság minden tranzakciós megnyilvánulásunkat látná. A különféle nemzeti hírszerző ügynökségek persze már most is figyelik ily módon a feltételezett bűnelkövetők vásárlásait, pénzügyeit, mozgásukat. A technológia megvan hozzá.
Gazdasági szinten ez az adórendszer a helyi innovációt, a vállalkozások közötti helyi együttműködést, a helyi kereskedelmet és a helyi termékek piaci érvényesülését erősítené, miközben fékezné az export-import mozgásokat. Ez akár a szegényebb országok gazdaságára is serkentő hatással lehetne.
Utópia? Az. De megfontolandó.
