Fittyet hányunk a jövőnkre?

Nicholas Kristof, a New York Times publicistája az agy elektromágneses tevékenységét vizsgáló méréseket idéz: ha kígyót lát az ember, egész agya felismeri a veszélyt, de ha azt mondjuk az illetőnek, a széndioxid-kibocsátás tönkre teszi a bolygót, és megsemmisíti a földi életfeltételeket, csak az agy "legokosabbnak tartott" elülső területe (a prefrontális cortex) aktivizálódik közvetlenül a homlok mögött.

Ezért is fordulhat elő az, hogy a komplex jövőstratégiát követelő törvények -mint amilyen egy klímatörvény vagy egy globális CO²-kibocsátási megállapodás- rendre elbuknak a nemzetközi klímapolitikai csatározásokban és a nemzeti törvényhozás szintjén.

Ahhoz, hogy veszélyérzetünk működésbe lépjen, és cselekvésre sarkalljon, személyes és szándékos bántalmat, továbbá morálisan elfogadhatatlannak tartott viselkedést kell detektálnia. Ezért van az, hogy a szexbotrányok sokkal felháborítóbbak az úgynevezett "morális többség" számára, mint mondjuk környezetszennyezés, holott a szexbotrány nem veszélyezteti a hírt befogadó egyén saját életét és túlélési esélyeit.

A rövidtávon bekövetkező és drasztikus változások veszélyeit könnyebben felfogjuk, mint a távoli jövő és a fokozatos változásból eredőeket. Fóbiáink és a modern világban ránk leselkedő valódi veszélyek között egyre nagyobb a szakadék.

Vagyis tudatunk az őskori veszélyekre van felkészülve. A modern kor vívmányainak esetleges negatív következményeire nemigen. Amit a fukusimai erőmű-katasztrófa miatt megijedt emberek és nukleáris energia biztonságát továbbra is bizonygatók ellentéte is jól példáz.