Megbocsátható-e ártatlan emberek százainak tudatos legyilkolása? A kérdésre adott első, csak az érzelmekre hallgató, zsigeri reakció az, hogy nem, ez mindenképpen megbocsáthatatlan. Olyan válasz is létezik azonban, mely szerint, ha megértjük, hogy miért történhetett meg ez a vérengzés, akkor meg is bocsáthatjuk azt. A megbocsátás nem meghunyászkodást és később a feledést jelenti, hanem a teljes lebénulás helyett azt, hogy ebből is tanulhatunk. Megérthetjük-e, hogy a párizsi terrortámadások miért történtek meg; értelmezhetjük-e azokat nem gazdasági és politikai belharcként, hanem a mai világban való létezés természetéből fakadó következményként?

Gondoljunk bele a létező, a való világ szövegkörnyezetébe. Adott egy faj, a mi fajunk, amely az önmaga által gerjesztett önpusztítás és talán a kihalás peremén egyensúlyoz, melynek tagjai egymást ölik olyan célok elérése érdekében, amelyek egyáltalán nem módosítják azt a pályát, amelyre tévedtünk. Ha így folytatjuk, hamarosan egy hatalmas jéghegynek ütközünk, miközben egymást gyilkoljuk a minél kedvezőbb helyekért a fedélzeten – a Titanic fedélzetén. A jéghegy neve klímaváltozás, egy olyan folyamat, amelyet ha továbbra is változatlanul hagyunk, hamarosan véget vet a bolygón élő mind a 7,4 milliárd ember életének. Lehetséges, hogy csak kevesek maradnak majd életben? Vajon tényleg nem robbantanánk ki azt a típusú konfliktust és erőszakot, amellyel kapcsolatban ezek a terrortámadások oly tragikus, mégis visszafogott ízelítőt adtak? Hány millió, hány milliárd embernek kellene eltűnnie a Föld színéről ahhoz, hogy a maradék életben maradhasson? Lenne-e egyáltalán „maradék”? Akár el is pusztíthatnánk szülőbolygónkon a magasabb rendű élethez szükséges feltételeket, és miután a Föld felmelegszik, meddő sivataggá válva, maga a planéta teszi majd lehetetlenné a magasabb rendű életformák létezésének feltételeit.

László Ervin professzor a hatodik Fenntarthatósági Csúcson

Ebben a családban nincsenek mások, csak mi

A harc és az öldöklés egy teljes mértékben helytelen, hiábavaló és iszonyúan rossz válasz napjaink gondjaira, és persze minden egyéb problémára. Ez nyilvánvaló, de az erre adott válasz is ennyire egyértelmű? Hová vezetne, ha a bosszú útját választanánk, és a terrorra terrorral, az erőszakra erőszakkal válaszolnánk, ahogy ezt politikai vezetőink szeretnék? Vajon ezzel végső soron nem csak bolygónyi méretű űrhajónk összeütközését siettetnénk a közelgő jégheggyel?

Itt olvashatja László Ervin a hatodik Fenntarthatósági Csúcson tartott előadásának átiratát.

A megbocsátás a fennálló helyzet felülvizsgálatát, a változás és az átalakulás szükségszerűségének elfogadását jelenti. Megbocsátani annyit tesz, mint úgy tenni, ahogyan egy feltételezhetően értelmes faj járna el egy alapvetően összetartozó és végveszélyben lévő bolygón: empátiával, bölcsességgel, közös jövőképpel és megoldásokkal. Ha mindannyian életben akarunk maradni itt, a Földön, ahhoz együtt, egymást értve kell léteznünk, nem pedig külön-külön, acsarkodva, mindenkit elutasítva, bosszút forralva kell élnünk.

Vajon megérthetjük-e a párizsi terrortámadásokat és az azokhoz hasonló borzalmakat, bárhol történjenek is meg? Kíséreljük meg a problémát mélyebb szinten megérteni. Tekintsünk önmagunkra egyazon család tagjaiként. Ebben a családban nincsenek „mások”, csak „mi”.

Ebben a családban komoly és rohamosan súlyosbodó egzisztenciális problémákkal kell szembesülnünk, nemcsak a kedvezőtlenül alakuló éghajlat fenyegetésével. Némelyikünk mérhetetlenül gazdag és befolyásos, ám a legtöbben közülünk szegények és kiszolgáltatottak. A kevésbé kiváltságosak egyre frusztráltabbak, és némelyikük magasabb rendű célokra hivatkozik a jobb életért folytatott küzdelem igazolása érdekében. Mások foggal-körömmel ragaszkodnak minden, eddig megszerzett hatalmukhoz és kiváltságukhoz. Konfliktusok robbannak ki: egymással harcolunk. E küzdelmek némelyike súlyos erőszakba torkollik, melynek következményei kiterjednek az egész bolygóra és feldúlják azt. Megint mások családunk bizonyos csoportjait támogatják a más csoportok elleni küzdelemben. Azok, akik ellen harcolnak, véget akarnak vetni az ilyen beavatkozásoknak. Némelyikük olyan elkeseredett, hogy céljaik érdekében bármit képesek felhasználni, még azt is, hogy magasabb célokra hivatkoznak. Ezek az emberek nem ördögök, és nem is teljes mértékben gonoszak. Mindössze egy olyan embercsalád elkeseredett tagjai, akikben saját elmeállapotuk elhomályosította a család, mint közösség képét. Ebből a szempontból nem sokban különböznek azoktól, akik fegyverekkel hadonászva, azok pusztító erejét dicsőítve szállnak harcba.

Hogyan tovább?

Ha továbbra is bizonyos csoportokat segítünk mások ellenében, azzal csak olajat öntünk a tűzre, és a harc egyre hevesebbé válik. Ez könnyen elterelheti a figyelmet arról, hogy mindannyian a Titanic fedélzetén élünk, és immár harcolunk is. Ha folytatásként a bosszút választjuk, akkor a jövőben az idegen bolygókról idelátogató régészek azt látják majd, hogy habár valaha létezett egy civilizáció a Földön, az el is tűnt, amikor lakói ellehetetlenítették az életet saját bolygójukon. Nem tudják majd eldönteni, hogy a planéta lakói felismerték-e a problémát, és próbáltak-e ellene tenni, amíg lehetett. Nekünk, Földlakóknak most más pályára kell állnunk. A bosszúvágy vezérelte háborúskodás helyett a megértésen alapuló együttműködés a megfelelő út.

Párizs az erőszak (sajnos csak majdnem) példátlan színterévé vált. Hamarosan azonban egy olyan példátlan kísérlet helyszíne lesz, amely az egész emberiséget próbálja majd életben tartani a Földön. Megérthetjük és megbocsáthatjuk-e az erőszakot, és képesek vagyunk-e tovább lépni, megragadva az előttünk kínálkozó lehetőséget?

Emlékezzünk Párizsra, mint arra a helyre, ahol a civilizáció és az élet megőrzéséről szóló döntés született meg, nem pedig arra, ahol ez a döntés elbukott még azelőtt, hogy megszületett volna.

László Ervin A Budapest Klub alapító elnöke, az MTA külső tagja