A Brit-szigetektől Észak-Afrikáig, Portugáliától Budapestig számos olyan leletegyüttest találtak az i. e. 2700–2400 közötti évszázadokból, melyeket egységes kerámiaművesség (az ún. harang alakú edények), viselet (csontgombok, csontból készült csüngők) és fegyverek (rézből készült tőrök, íjászattal kapcsolatba hozható nyílhegyek és csuklóvédő lemezek) jellemeznek. E leletcsoportokat összefoglaló néven harangedény-jelenségként ismeri a régészet. A létrejöttükben szerepet játszó folyamatok megismerése régóta foglalkoztatja a kutatókat, hiszen így jobban megérthetnék ezt az európai rézkor és bronzkor határát jelentő időszakot. A legfontosabb kérdés, hogy egy ilyen nagymértékű egységes jelenségcsoport mögött mi állhat: emberek/közösségek vándorlása, esetleg inkább az új eszmék/hatások áramlása, vagy mindezek ötvözete.

Erre a kérdésre kereste a választ az az európai és tengerentúli vezető kutatóintézetekből és munkatársaikból álló 144 tagú kutatócsoport, mely közel 400 őskorban élt ember genetikai adatait elemezte. „Jelenlegi tudásunk szerint ez tekinthető a világ legszélesebb körű őskori genetikai vizsgálatának” – mondta el a kutatásban részt vevő Szécsényi-Nagy Anna, az MTA BTK Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumának munkatársa. A harang alakú edények egyik keleti elterjedési határát Budapest térsége jelenti, így a Budakalászon, Békásmegyeren és Szigetszentmiklós határában feltárt temetkezések elemzésével 13 magyar régész, antropológus és genetikus kutató vett részt a tanulmányban.

Kicserélődött az őslakosság - Kép:Pixabay

A „harangedény-jelenség”

„Az összeurópai genomikai eredmények alapján megállapítható, hogy a harang alakú edények az Ibériai-félszigetről Közép-Európába a közösségek jelentős tömegű vándorlása nélkül jutottak el, kisebb mozgásokkal viszont számolnunk kell” – mondta el Kiss Viktória, az MTA BTK Régészeti Intézet Lendület Mobilitás Kutatócsoport vezetője. A vizsgálatokból ugyanakkor kiderült, hogy a Brit-szigeteken egy egészen más folyamat zajlott le: a harang alakú edényeket használó közösségek tömegesen települtek át az európai kontinensről a Brit-szigetekre. A mostani eredmények arra utalnak, hogy a lakosság cseréje igen jelentős, közel 90 százalékos mértékű volt a szigeteken, és ez a bronzkor hajnalán újonnan érkező népcsoport adhatta a mai brit populáció genetikai örökségének nagy részét.

A Nature-ben most megjelent másik cikk Délkelet-Európa őskorával foglalkozik, és szorosan kapcsolódik egy korábban az mta.hu-n bemutatott harvardi–budapesti vezetésű Nature-tanulmányhoz. A 225 őskori ember genomszintű vizsgálata a térségben élő vadászó-gyűjtögető őslakosok és az i. e. 7. évezred végén Anatóliából ideérkező első földművesek változatos kapcsolatairól árulkodik. „Az eredmények bizonyos területeken gyors keveredésről, máshol pedig izolált egymás mellett élésről tanúskodnak – mondta Szécsényi-Nagy Anna. – Összességében elmondható, hogy Délkelet-Európa genetikailag és kulturálisan is jelentős csomópont volt az őskorban.” A Harvard Medical School laboratóriuma által vezetett nemzetközi kutatócsoport most először vizsgálta a nemek szerepét a keveredésben. Délkelet-Európában az őslakosságból férfiak és nők is beházasodtak az új telepesek közösségeibe, Közép-Európában azonban a vadászó-gyűjtögetők közül inkább a férfiak génállománya hagyott nyomot a földművesek között.

Az MTA BTK Régészeti Intézetének Archeogenetikai Laboratóriuma a 82 intézet részvételével készült tanulmányban Horvátországból származó minták vizsgálatával vett részt, míg az ELTE TTK Biológiai Intézet Embertani Tanszéke erdélyi rézkori leletanyagok elemzésével járult hozzá a munkához.