Igazi tekintélyrombolóként mindig is fürdött a különös gondolat- és képasszociációkban. De most a szokásosnál jobban féken tartja az elmés vizuális poénokat és montázssziporkákat Michael Moore, ezért új műve, mint filmélmény, kevésbé szórakoztató. Első órájában, szárazabb, tévésebb, oknyomozós(abb) stílusban vizsgál egyéni eseteket - mindegyik a munkaadók, a multik, a bankok renoméját hivatott aláásni.
A legvisszatetszőbb anomália az, hogy munkaadók életbiztosítást kötnek alacsony beosztású alkalmazottaikra. A kétkezi melósra. Ezt hívják „halottparaszt-biztosításnak". A legtöbbet azon „nyernek" a cégek, aki fiatal, nőnemű, és hamar elhalálozik: az ilyen delikvens után 1,5-5 millió dollárt is bekasszírozhatnak. A módszer praktizálói között nagy márkákat találunk: Nestlé, American Express, Bank of America, Procter & Gamble, Citibank, WalMart, Hershey's, AT&T, Ameritech. Előfordul, hogy két életbiztosítást is kötnek - kvázi duplán fogadnak alkalmazottjuk elpatkolására. Vagyis többet ér nekik holtan, mint élve. A családra háruló kórházi költségek fedezéséhez persze nem járulnak hozzá. „Törvényileg tiltott, hogy tűzbiztosítást kössek másnak a lakására, mert akkor érdekem lenne abban, hogy leégjen. De a vállalatok hogyan köthetnek ilyen életbiztosításokat?" - teszi fel a kérdést jogosan Moore. A témát azonban ennyiben hagyja, a legális kiskaput nem térképezi fel alaposan. Itt húzódik meg filmje egyik hiányossága: nem alapos. Futólag világít meg dolgokat, és máris ugrik tovább.
Továbbra is bravúrosan tudja démonizálni a gazdagokat, de mintha ismételné önmagát: odahajtani a nagy bankok irodaházaihoz, és bejelentés nélkül audienciát kérni a vezértől már elcsépelt fogás tőle, és ezúttal kifejezetten idétlennek hat. A válság elszenvedőinek sírása sem kelt szánalmat úgy, mint korábbi filmjeiben. Mert erősödik a déjà vu érzése.
Többször esik a buta hatásvadászat hibájába. Olyan drámaian tálalja, hogy a Goldman Sachs egymilliót adott Obama kampányához, mintha az összeg hallatán köpni-nyelni sem lenne illendő. Henry Paulson ellen például hétszázmilliós magánvagyonát hozza fel. Inkompetensnek állítja be Timothy Geithnert, de nem magyarázza meg, miért. Olykor hebehurgyák az érvelései az összefüggések megvilágítása nélkül. Rámutat, hogy a háború utáni amerikai fogyasztói társadalom korróziójába „besegített" Japán és Németország háború utáni kilábalása és iparának meglódulása, ám az outsourcingról nem igazán beszél, és az USA '80-as évekbeli indusztriális leépülését is csak futólag érinti.
A film felén túl érkezik el a 2008-as hitelválsághoz, amit egy hollywoodi paranoiathriller dramaturgiájával tálal: a Citibank 2005-2006-ban három bizalmas memót köröztetett topügyfelei számára, mely azt állította, az USA többé nem biztonságos. A javak 95 százaléka a lakosság 1 százalékának kezeiben összpontosul, s e „plutonómia" miatt erősödik a kisemmizettek köreiben a feszültség. Egy nap „követelhetik a javak egyenlőbb elosztását". 2004-ben az FBI kijelentette, hogy a fehérgalléros bűnözés legnagyobb részét a lakáshitelek teszik ki, s az esetek 80 százalékában a bankok döntéshozói szándékosan és önérdekből hiteleznek olyanoknak, akikről tudják, hogy nem lesznek képesek visszafizetni a kölcsönt. A banki dereguláció lehetővé tette a bankoknak, hogy biztosítási konstrukciókkal üzletelhessenek, és beruházási bankként funkcionálhassanak, meglódítva a pénzügyi bűnözést. Bush ezt megfejelte azzal, hogy szeptember 11. után ötszáz pénzügyi nyomozót állított rá az FBI-nál a terrorizmus elleni harcra.
A film Marcy Kaptur, Baron Hill és Elijah Cummings kongresszusi képviselőket megszólaltatva nem kevesebbet állít, mint hogy a nagytőke szándékosan jelentette be a Wall Street-i bankcsődöket nyolc héttel az elnökválasztás előtt. A csomag elvetése után következtek a kemény felszólalások. Ha a gazdaság összeomlik, „ostromállapotot kell kihirdetni". Az érdekeltek pánikkeltéssel csikarták ki a második voksolást anélkül, hogy érdemi diskurzus folyt volna, a szokásos bizottsági meghallgatásokkal. (Sőt Paulson mindössze háromoldalas javaslatában eredetileg azt szerepelt: a bailout - pénzügyi segély - nem lehet tárgya semmilyen bírósági ügynek, vagyis törvényen felül álló.) Expozéja hasznára vált volna, ha több képviselővel zengeti el, hogy a Wall Street csőbe húzta a Capitoliumot, s ami történt, az tulajdonképpen coup d'état, vagyis államcsíny (ezt is Moore fogalmazza meg, Kaptur „csak" egyetért a megállapítással). Ez így marginális különvéleménynek hat, nem fősodorbeli washingtoni kánonnak. Jót tett volna az is, ha több szakértőt szólaltat meg. Egy ember szájába adja az összes erkölcsi tanulságot: a politikusok zsebeit tömő bankárok összefonódásait a '80-as években leleplező William Black szolgál Moore rezonőrjeként.
Moore filozófiájában a népé az utolsó szó. Mert övék a szavazatok 99 százaléka. (Afelett elegánsan elsiklik, hogy a lakosság csekély hányada szavaz.) És szavaztak: Obamára, aki nem a nagyvállalatok kegyence. De a happy end csak ezután következik: Moore nyíltan polgári engedetlenségre buzdít. Példaként mutatja be a kommunaszerű vállalkozást, ahol mindenki egyenlő részben osztozik a bevételből és a profitból, ünnepli a bankmenedzserek prémiumai ellen tüntetőket, a (kilakoltatott) házvisszafoglalókat és a kirúgott chicagói munkásokat, akik (Obama helyeslésével) ülősztrájkot folytatattak, hogy megkapják (a bailout-csomagból) jogos végkielégítésüket.
A legmulatságosabb pillanatok azok, amikor Moore hangalámondással kotyog bele Bush beszédeibe olyan stílusban, ahogy a középosztálybeli családfő felesel a tévének - sörrel a kezében, a fotelből. Moore ugyan látszólag veszített erejéből, eredetiségéből és humorából, de egy ilyen pimasz hangra - túlkapásokat gátló fékként - minden társadalomnak és nemzetgazdaságnak szüksége lenne.
Forgalmazza: Forum Hungary. Mozibemutató: február 4.
