A hazai gazdaság növekedése a kedvező globális környezetben 2018-ban is megmarad. Jövőre 3,5-4 százalék közötti GDP-növekedést várhatunk, ami uniós szinten kifejezetten jó eredmény, a régióban azonban már koránt sem kimagasló, ráadásul megjelenik néhány olyan kockázati tényező is a láthatáron, amelyeket érdemes szem előtt tartaniuk a hazai cégvezetőknek. Bod Péter Ákossal, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanárával beszélgettünk a magyar gazdaság 2018-as kilátásairól, a húzóágazatokban jelentkező kockázatokról.
Mik a magyar gazdaság kilátásai erre az évre?
– Az általános kép a magyar gazdaságról, hogy jelenleg növekedési szakaszban van. Jó hír, hogy a növekedés viszonylag arányos szerkezetű, abban az értelemben, hogy a fogyasztás mértéke is, a beruházások volumene is nő, és várhatóan az államháztartás sem fog megszorítást igényelni mai ismereteink szerint. Érdemes azonban részleteiben is megnéznünk az eredményeket, mert akkor már árnyaltabb a kép: a magyar növekedés tavaly és idén az Európai Unió GDP-jének növekedési átlagát végre meghaladja, régiós versenytársainkat tekintve azonban már nem olyan szép az eredmény. A Visegrádi Országok – Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia – tekintetében például a válság óta negyedik helyen állunk a növekedést tekintve. A növekedést az elmúlt években segítette a külső körülmények kimondottan kedvező alakulása, arra viszont nem számíthatunk, hogy ezek mindig így maradnak, és van néhány olyan kockázati tényező, amelyek viszonylag új keletűek.
Melyek ezek?
– A geopolitikai rizikókon kívül a legelső tényező a munkaerőhiány súlyosbodása. A demográfiai helyzet régóta rossz, lényegében a hatvanas évek óta demográfiai hullámvölgyek követik egymást, fokozatos elöregedést, majd a népességszámunk csökkenését okozva. Egészen az elmúlt évekig a migráció kiegyenlítette a természetes fogyást: az elsősorban a környező országok magyar ajkú népességének bevándorlása pótolta az így kieső munkaerőt. Négy éve azonban éles fordulat állt be, és megindult a magyar munkavállalók tömeges elvándorlása a nyugati uniós tagországokba, Nagy-Britanniába, majd Ausztriába és Németországba.
Csaknem tizenöt éve uniós tagok vagyunk. De miért csak négy éve indult be ez a folyamat?
– Habár Magyarország 2004 óta teljes jogú tagja az Európai Uniónak, a csatlakozásunkkor – és a többi kelet-közép európai ország csatlakozásánál – hétéves moratóriumot kérhettek a régebbi tagországok a munkaerő szabad áramlását tekintve, és a számunkra legfontosabbak ezt ki is használták. Mikor ez a korlátozás megszűnt 2011-ben, a 2008-ban kezdődött válság következtében még gyenge volt a nyugati munkaerő-kereslet, ezért nem indult meg azonnal a magyar munkaerő kiáramlása. Ám az elmúlt három évben minden gazdasági elemző csak kapkodja a fejét, és a vállalatok többsége már a munkaerő utánpótlását tartja a legnagyobb üzleti kockázatnak.
– Sokáig nagyon nehezen mozdíthatónak tűntek a magyar dolgozók, akik nem szívesen váltanak lakóhelyet egy másik, esetleg sokkal jobb állásért sem. Mára azonban szembe kellett néznünk azzal, hogy ez nem igaz, mert igencsak mobilizálódtak. A folyamat lassan indult el, először egy-egy ember ment ki Angliába mosogatni egy faluból, majd kivitt magával egy-két ismerőst, és ahogy jöttek a jó hírek a magasabb fizetésekről, tucatnyian követték őket a szűkebb közösségükből. Először a nyugat-magyarországi területekről és a fővárosból indult meg a kivándorlás, majd begyűrűzött Kelet-Magyarországra is. Így jelenleg a vállalatok fejlesztési terveinek legnagyobb akadályává a munkaerő vált. Korábban az elérhető, olcsó fejlesztési források hiánya jelentett növekedési problémát, de az uniós pénzek ezt megoldották, igaz, ezzel újabb kockázati tényező lépett a rendszerbe.
Ilyen sokat jelentenek nekünk a brüsszeli pénzek?
– Nagyon sokat. Az elmúlt bő tíz évben a magyar történelemben eddig ismeretlen mértékű forrásbeáramlást jelentettek az uniós agrártámogatások, kohéziós alapok. Gyakorlatilag egy új Marshall-segéllyel ér fel ez a mennyiségű fejlesztési pénz. Azonban a magyar GDP nagyon érzékennyé vált az uniós források elköltésére. Ezek a pénzek több iparág tekintetében, mint az építőipar, ugrásszerű keresletemelkedést hoznak, de ha elfogynak, akkor a teljesítmény alacsony szintre esik vissza. Márpedig már most láthatjuk, hogy 2020 után lényegesen alacsonyabb lesz az elérhető források volumene. Ugyanakkor nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy mondjuk a 2017-es húsz százalékkal nagyobb beruházási költés mennyivel nagyobb beruházási volument takar. Ha több traktort vesznek ebből a gazdálkodók, akkor valós a növekedés, de ha csak drágábbak a beruházások, akkor a volumen érdemben nem nőtt. Ha egy projekt húszmilliárd helyett harminckétmilliárd forint, csak mert a kivitelezés drágább, akkor ugyan nőtt a költés, és ezzel a GDP kiadási oldala, de érdemben nem javul a kínálati oldal. Amikor a gazdasági számokban ilyen nagy ugrások vannak, akkor az elemzők mindig joggal óvatosak. A jelenlegi helyzetet egyébként sem lehet kivetíteni a következő évekre, ezt a növekedést nem a gazdaság saját motorjai hajtják. Most még rendkívüli viszonyok vannak a magyar és a globális gazdaságban is, ami a legjobban a pénzügyi piacon látható.
– A válság hatására történelmi mélyponton vannak a kamatok. Mióta feljegyzéseink vannak – és ez még az ókori Mezopotámiáig nyúlik vissza –, azóta nem volt ilyen jelenség, és egy kicsit el is altat minket ez a helyzet, holott az elmúlt néhány év rendkívülinek számít. Nem volt például infláció, kölcsöntőke pedig bőségesen állt rendelkezésre. A gazdasági szereplők között a jelek szerint többen is úgy hiszik, hogy ez az állapot tartós lesz, de óriási hiba lenne a közelmúltat kivetíteni a jövőre. Már érkeznek hírek az Egyesült Államokból, hogy a jegybank szerepét betöltő FED további kamatemelésre készül (lásd keretes írásunkat!), ez pedig azt jelzi, hogy hamarosan visszatérünk a nullaszázalékos alapkamatokról a normális állapotra. A tőke ára tehát emelkedni fog, de a hozzáférhetőségével nem lesz gond, a beruházni szándékozó cégek nyugodtan számíthatnak arra, hogy könnyen jutnak forráshoz. Azt is látni kell azonban, hogy a tőke egyre érzékenyebb az értéklánc minőségére: szívesebben fektetnek olyan iparágakba, amelyek több hozzáadott értéket tartalmazó terméket állítanak elő, a több szellemi terméket, innovációt tartalmazó tevékenységek lesznek előnyben, a klasszikus ipari tevékenységeknél viszont lehetnek gondok. Egy SSC-t (shared service center – szolgáltató központ) is be lehet zárni persze, de egy összeszerelő üzemet könnyebb.
Itt a járműgyártásra gondolva fennáll a lehetőség, hogy elköltöznek a gyártókapacitások Magyarországról?
– Tisztán kell látnunk, hogy a földrajzi fekvésünk óriási előny: uniós tagok vagyunk, közel Németországhoz, jó a közlekedési-szállítási infrastruktúra, ráadásul ahhoz az európai régióhoz tartozunk, ahol dinamikus a növekedés. Azonban azt is észleljük, hogy az Európai Unióban új politikai konfiguráció kialakulása zajlik, ez pedig éppen egyszerre történik egy technológiai korszakváltással az autóiparban (lásd keretes írásunkat!). Ha a fosszilis üzemanyagok mennek, és bejönnek az elektromos autók, akkor a nagy gyártóknak újra kell tervezniük a gyártókapacitásaikat, és akkor már a földrajzi helyünk nem lesz garancia. Én optimista vagyok a magyar autóipar jövőjét illetően, de amikor egy teljes iparág átrendeződéséről beszélünk, akkor nem árt észnél lenni.
– Nem lebecsülendő gazdasági előnyei vannak az euró használatának, ráadásul már megismerhettük Szlovákia, Szlovénia példáját, tehát nem is lenne ugrás a sötétbe. Pontosan látjuk, mit kellene elkerülni, mit kellene megtenni. Az euró bevezetése más szempontból is fontos: most zajlik az új struktúra kialakulása az unióban, az egész hatalmi struktúra mozgásban van. A változásokba akkor tudunk érdemben beleszólni, ha legalább az elkötelezettségünket kinyilvánítjuk az euróbevezetés iránt. Márpedig jobb, ha mi is alakítjuk a változást, mint ha csak elszenvedői vagyunk. Tudjuk, milyen a külsős helyzete: az uniós csatlakozásunk előtt nemigen szólhattunk bele a közösség alakulásába, csak bólogathattunk a brüsszeli ukázokra. Kár lenne, ha most szűkülne a mozgásterünk. Márpedig pontosan ez fog bekövetkezni, ha kimaradunk az eurózónából, és megvalósulnak a francia–német tervek a kétsebességes Európáról. Jobb bent, mint kint, mert még bőven vannak olyan ágazatok és területek, ahol óriásiak a lemaradásaink, pedig létfontosságúak a jövőnk szempontjából.
Melyek ezek?
– Az egészségügy és az oktatás. Mindkét ágazat erősen forráshiányos, ez nem mehet így tovább. Itt technológiai és infrastrukturális téren is hatalmas a lemaradásunk. Amire büszkék lehettünk Trianon óta: hogy jók a boraink, szépek a magyar lányok, és jó az oktatásunk. Hát ez utóbbinak vége. Jelenleg a visegrádi országok között a negyedik helyen vagyunk oktatás területén, de az egészségügyet tekintve a várható élettartamban is. Visszaestünk, és a gond nem az elitnél jelentkezik: Budapest XII. kerületében az életminőség svéd szintű, de a VIII. kerületben nagyon nem az, mintha nem is ugyanabban az országban vagy kontinensen lennénk. A várból nézve a Duna kék, de a rakpartról látni, hogy azért gumicsizmát is visz a víz. Ezenkívül a leszakadó térségekkel is kezdeni kellene valamit.
Jó évet várhatunk ebben a szektorban?
– Úgy fogalmaznék, hogy van, akinek jó lesz. Ha több pénzük van az embereknek, többet fognak vásárolni. Ez értelemszerűen a kereskedőknek jó. Rossz ugyanakkor, hogy nekik is meredeken emelniük kell a béreket. Ezt a nagyobb cégek könnyebben elviselik, mint a kisebbek, ráadásul a technológia a szolgáltatási területeken is forradalmi változásokat hoz. Új értékesítési csatornák jelennek meg a digitalizáció terjedésével, az automatizáció pedig azt eredményezi majd, hogy egy boltra rá sem fogunk ismerni öt év múlva. A vízióm, hogy a kiskereskedelem hasonló szerkezetváltozáson megy át, mint a bankszektor: nem lesz szükség mindenhol kis, független egységekre. Lesznek nagy központok, ahol a vásárlók mindent megvehetnek majd, mint ahogy a bankcentereket használhatják bonyolultabb ügyintézésére, viszont minden mást online intézünk a telefonunkról. És nemcsak az eladótérben lesznek változások, hanem az árufeltöltésben, logisztikában is. Ez értelemszerűen csökkenti majd az élőmunkaigényt, de nem ez lesz az egyetlen ilyen terület. Ezt a folyamatot egyetlen kormány sem tudja megállítani, csak annyit tehet majd, hogy segít a veszteseknek.
