Az elmúlt hatvan évben jelentősen nőtt a kínai élelmiszertermelés: a gabonatermelés például az ötszörösére nőtt az elmúlt években, hozzájárulva a gazdasági fellendüléshez és parasztok millióinak nyújtott kitörési lehetőséget a szegénységből. Csakhogy ennek – és az ország ipari szárnyalásának – megvan a sötét oldala, a környezet egyre rosszabb állapota, amely immár magát az élelmiszertermelést fenyegeti. (A kínai városok kilencven százalékában kimondottan egészségtelen a levegő.) Egy friss kutatás szerint, amely elsősorban az ország keleti tartományaira (Anhuj és Sanghaj) koncentrált, a környezet szennyezettsége immár több helyen visszafordíthatatlan károkat okozott. Ez történt például a Chao-tónál, ahol az elmúlt években a nagy mennyiségű, a talajvízbe mosódott műtrágya miatt elképesztő méretekben elszaporodott a zöldalga és kipusztult a tó körüli halászközösség megélhetését adó halállomány. A tó ökoszisztémája helyrehozhatatlanul károsodott, és a környékbeli mezőgazdasági termelés is akadozik, a vízhiány miatt.
De nemcsak itt jelentkezik a probléma, hanem a termőtalaj megújulási képességében is. A nyolcvanas évektől ugyanis a kínai gazdálkodók egyre nagyobb mennyiségben kezdtek el műtrágyát és növényvédő szereket használni. (Bár a biotermelés nem sokkal rosszabb.) 2004-től ráadásul csak romlott a helyzet, mert a kínai állam ettől kezdve nagyvonalúan szubvencionálta ezek használatát. (A régióban használják fel a világon termelt összes műtrágya hatvan százalékát!)
A kutatás brit és kínai szerzői szerint a keleti tartományok mezőgazdasági területeinek állapota annyira leromlott, hogy a közeljövőben a földterület jelentős része (70-90 százaléka) alkalmatlanná válik intenzív földművelésre. A FAO előrejelzések alapján termőföldjeink közel harmada pusztulásnak van kitéve – erózió, tömörödés, a talaj burkolása, szikesedés, szerves anyag és tápanyag kimerülés, savasodás, szennyezés – a nem fenntartható talajművelési módszerek miatt. Ha nem változtatunk a tendencián, akkor az egy főre jutó megművelhető, termékeny talaj mennyisége 2050-re csak egynegyede lesz az 1960-as szintnek. Ahhoz, hogy a folyamatot legalább fékezni lehessen, a kínai kormányzatnak a fenntartható művelési módokat kellene támogatnia. Csakhogy ezt nagyban akadályozza, hogy a farmerek Kínában még mindig a legszegényebb és legiskolázatlanabb rétegét alkotják a társadalomnak – és utánpótlásuk sincs, hiszen a fiatalok szinte kivétel nélkül a tengerparti ipari metropoliszokban vállalnak munkát.
Miközben az elkövetkező években Kína mezőgazdasági termelése lehanyatlik, a fogyasztása viszont a becslések szerint nőni fog. A FAO és a WHO korábbi becslése szerint a jelenlegi élelmiszerigény 2020-ra a másfélszeresére nő majd (és a növekedés jelentős részét Ázsia generálja).
Megnő tehát az importigény, amire egyébként a távol-keleti ország mármost is erősen rászorul. Kína már most is a világ legnagyobb élelmiszer-importőre: szójából például a világ exportjának hatvan százaléka ide irányul. A várható növekedés pedig felhajtja majd a globális élelmiszerárakat, a gabonák átlagosan 20 százalékkal, a hústermékek pedig 30 százalékkal drágább lehetnek 2020-ra, mint a 2001 és 2010 közti időszakban.
