A metakommunikációnak elsődlegesen a közlés tartalmát megerősítő, módosító, figyelemfelkeltő hatása van a kommunikáció folyamatában. Egy-egy személyt legalább annyira jellemeznek gesztusai, mimikája, testtartása stb., mint magatartása, nyelvhasználata, tudása, emberi tartása. A befogadók előbb érzékelik és értelmezik (kellő figyelem esetén) a feléjük irányuló nemverbális jeleket, mint ez a tény a közlők többségében tudatosul. Tekintsük át a folyamatot az alapoktól!
A személyek között, közvetítő eszköz nélkül megvalósuló információcserét közvetlen emberi kommunikáció fogalommal szoktuk megnevezni. Az emberek egymás közötti közvetlen közlő-befogadó folyamatáról van szó, a kommunikációnk mindennapjaiban ez valósul meg. A közvetlen emberi kommunikáció három elemet tartalmaz
- a szóbeli kommunikációt,
- a nemverbális kommunikációt és
- a metakommunikációt.
Míg az írásos kommunikáció csak szavakat tartalmaz, a szóbelit hangzó /verbális/ és nemverbális jelek együttese jellemzi. A közlés-befogadás folyamata beszéddel és a beszédet kísérő jelekkel együtt értelmezhető. Tapasztalat nyomán azt mondhatjuk, hogy a szóbeliség a közlemények mintegy egyharmadát jelenti, a látható-hangzó jelek jelentik a másik kétharmadot a teljes érhetőséghez, értelmezhetőséghez, vagyis azok a tényezők amelyek a „szavak mögött vannak”. A személyek közötti kapcsolatokban kiemelkedő jelentősége van a nemverbális jeleknek, a mondandó csak a hallottak és látottak összefüggésében értelmezhető minden esetben, így lesz csak teljes a kommunikáció. A teljes kommunikáció ugyanis a közlés – befogadás – visszajelzés – szabályozás folyamatkaként értelmezhető. Kimondhatjuk, hogy kommunikáció teljességéről csak a nemverbális, testbeszéd jelek megértése esetén beszélhetünk.
A testbeszéd fogalmának egyértelmű definíciójával nem igen találkozunk a szakirodalomban, de úgy határozhatjuk meg, hogy minden a kommunikációt kísérő testtel adott jel ebbe a fogalomkörbe illeszthető. Úgy közelíthetjük másrészről, hogy a nemverbális kommunikáció elemeiként számon tartott „csatornák” képezik a testbeszéd tartalmát.
A metakommunikáció egyrészt az interakcióban résztvevők egymáshoz való viszonyát tükrözi, vagyis kifejezésre jut a közlő és a befogadó kapcsolata, a szimpátia vagy antipátia, jelentsen ez személyi vagy nézet különbséget, avagy a tartalommal szembeni véleményt. A személyek közti különböző viszony kifejezése is ebbe körbe tartozik, tükröződik a főnök és beosztott, a gyermek és szülő, a hivatalosan eljáró személy és az ügyfél kapcsolatának hangulata. Más az otthoni, a munkahelyi vagy utcai kommunikációs helyzet hangulata, vagyis metakommunikációja, bár a kapcsolatban résztvevő két ember egymáshoz való személyes viszonya azonos szintű.
A metakommunikációs közlemény rendszerint nemverbális jelek segítségével (gesztus, mimika, tekintet, testtartás-testmozgások) fejeződik ki, ezért tételeznek fel gyakran azonosságot a beszédhez kapcsolódó jelek és a légkört kifejezők között. Nevezetesen egy „fintor”, amellyel a partner közleményének tartalmára reagálunk (nemvebális jel), vagy az a ’fintor’ ami a megnyilatkozásunk fogadásához (pl.:személyünkhöz ) kapcsolódik (metajelzés) más-más tartalmat hordoz, bár azonos lehet a jelzés megjelenési formája (gesztus, mimika, tekintet stb.).
Tapasztalataink szerint a metakommunikációs jelzéseket legjellemzőbben a testmozgásokkal, testtartással fejezzük ki. Lényeges, hogy a kommunikációs folyamatban partnerünk közlésében megfigyelt minden jelzésére figyelnünk kell annak megfelelő értelmezése érdekében, mert ezzel fontos információkhoz juthatunk, illetve ennek elmulasztása esetén hátrányos helyzetbe kerülhetünk.
Hangsúlyoznunk kell, hogy az élőszóbeli kommunikáció során a nemverbális jelek mindig a közlemény tartalmához illeszkedve tartalmaznak közleményt, az interakció folyamatában megjelenő környezeti tényezőkre (légkörére) utaló jelek tartoznak a metakommunikáció körébe.
A nemverbális kommunikáció a kísérő jeleket foglalja magában, amelyek az elhangzó közleményt kiegészítik, megerősítik, fontosabb részeket kiemelnek, másokat pedig ellenpontoznak. A szóbeliség egységes jelrendszer, amely a közlés és megértés egységét biztosítja. A nemverbális kommunikációnak nincs egységes, „kodifikált”, egyezményes jelrendszere, mint a nyelvnek. Ezért közvetlen jelentéstartalomról kevés esetben szólhatunk, a jelek közvetett /indirekt/ kommunikációként vannak jelen a közlési-befogadási folyamatban, de értelmezésük nélkül a szóban elhangzó közleményt csak „hiányos” tartalommal fogadjuk be. Nagyon fontos minden személyközi kapcsolatban – munkahelyen, magánéletben – a kísérő jelek és a szóbeliség együttes megértése, értelmezése, ami a befogadó a pozitív vagy negatív visszajelzésében mindig megjelenik.
Nemverbális kommunikációja annyira jellemző egy személyre, hogy a jelek elmaradása a befogadó(k)ban fokozott figyelmet ébreszt, valaminek a hiányát érzékeli(k). A megszólaló (közlő) ezt tudatosan fel tudja használni a befogadó(k) figyelmének koncentrálására, bizonyos mondanivaló kiemelésére.
A nemverbális kommunikáció jelcsoportjai egyrészt érzelmeket fejeznek ki, amelyek egy része nem szándékolt, nem tudatos. A beszéd tartalmához (mondanivalójához) kapcsolódó jelek képezik a másik csoportot, amelyek a közlemény megértését segítik, ezek jelentős részét tudatosan használjuk. A beszéden kívüli jeleknél lényeges tényező az, hogy azok a befogadóban azonos tartalommal nyerjenek elfogadást-befogadást, mint amit a megszólaló szándékozott elérni.
A nemverbális elemek segítségével önálló utasításokat adhatunk, szabályozó üzenet közölhetünk. Ezek a jelek minden esetben tudatosak, szándékot, törekvést fejeznek ki.
Ezek a nemszóbeli elemek természetesen tiszta, elkülönült formában nem jelennek meg a közlési folyamatban, azok értelmezése csak az elhangzó közleménnyel együtt, azzal kölcsönhatásban lehetséges. A szóbeli közlemény megértésében, értelmezésében (dekódolásában) kettő vagy több, esetenként minden elemnek együtt van szerepe. A beszédfolyamatában jelenlévő több jel azonban nem azonos súllyal játszik szerepet, ha nem egy domináns szereppel bír (gyakran a gesztus), amit egyrészt a közlemény tartalma, másrészt a közlő egyénisége (személyisége) határoz meg.
Cikksorozatunk következő részében a metakommunikáció eszköztárát mutatjuk be!
